Kevés amerikai regényre vártak annyian, mint Kathryn Stockett másodikjára. A segítség (The Help) 2009-ben jelent meg, több mint száz hetet töltött a New York Times sikerlistáján, 2025-ös adat szerint tizenötmillió példányban kelt el, és harminckilenc nyelven olvasható. Aztán tizenhét évnyi csend. A The Calamity Club 2026. május 5-én jelent meg a Spiegel & Grau gondozásában, és a Slate szerint ez az elmúlt évtized egyik legjobban várt amerikai „második regénye”.
A várakozásnak volt fedezete. A könyv 2026. június 27-én az NYT szépirodalmi listájának első helyén állt, július elején már hét hete volt listán, július 14-én pedig az Amazon Charts „Most Read” listájának élére került – vagyis nem csak megvették, hanem el is olvasták. A szeptember 13-i NYT Fiction listán a második helyen áll, és a Book Riot összesítése szerint mind az öt nagy amerikai listán szerepel. Magyarul Lázadó nők klubja címen jelent meg az Open Booksnál.
1933, Oxford, Mississippi
A regény a nagy gazdasági világválság mélypontján játszódik, Stockett szülőállamában. Három nő útja keresztezi egymást: Meg, a tizenegy éves árva; Birdie, a hajadon könyvelőnő; és Charlie, aki éppen mindent elveszített. Ahogy a sorsuk összefonódik, kiterveinek valamit, amivel a saját kezükbe vennék az életüket – egy olyan társadalomban, ahol a női szabadság törékeny, a képmutatás pedig intézményes.
A háttérben pedig ott van mindaz, amiről az amerikai harmincas évekről szóló könyvek nagy része szemérmesen hallgat: az eugenika, a kényszersterilizáció, a nyomor és a szesztilalom utóélete. Stockett nem ezekről ír tézisregényt, de nem is díszletként használja őket – ezek a dolgok mozgatják a szereplők döntéseit, és ettől lesz a könyvnek gyomra.
Mitől működik – és hol akad meg
Stockett legnagyobb erőssége most is ugyanaz, mint A segítség idején: a beszélő hangok. Három nagyon különböző nő szólal meg, és mindegyiknek van saját nyelve, saját humora, saját vakfoltja. Meg gyerekperspektívája különösen jól sikerült – elég éles ahhoz, hogy lássuk, amit ő nem lát, és elég hiteles ahhoz, hogy ne legyen belőle irodalmi trükk.
A másik erősség a tempó. Hatszázötven oldal fölött könnyű elveszíteni az olvasót, itt viszont nagyjából végig van hajtóerő: a New York Times Book Review kritikusa nem véletlenül nevezte a regényt tiszta, pokolkavaró szórakozásnak. A Kirkus „compulsively readable yarn” címkéje is ugyanerre fut ki, és a lap hozzátette: kiváló alapanyag lenne egy minisorozathoz. Aki olvasta A segítséget, tudja, hogy ez Stockettnél nem sértés, hanem pontos leírás.
A gyengeségek viszont valódiak. A regényt kritika érte amiatt, hogy kizárólag fehér elbeszélőkkel dolgozik – egy Mississippiben, 1933-ban játszódó történetnél ez nem apróság, és annál feltűnőbb, mert Stockett első könyvének épp a fekete elbeszélők álltak a középpontjában. A másik visszatérő kifogás a lezárás: az utolsó száz oldal sokkal gyorsabban köti el a szálakat, mint ahogy a regény korábban haladt, és ettől néhány fordulat elsietettnek hat. A hangoskönyv-változat egyébként külön dicséretet kapott.
Stockett nem irodalmi kísérletet írt, hanem egy régi vágású, hangosan lélegző történetet – és pontosan tudja, hogy ez a fajta regény akkor bukik meg, ha szégyelli magát a saját szórakoztató erejéért.
A szerző, akit hatvan ügynök utasított el
Kathryn Stockett 1969-ben született a Mississippi állambeli Jacksonban. A segítség kéziratát hatvan irodalmi ügynök utasította el, mielőtt Susan Ramer elvállalta – ez a szám azóta az amerikai kiadói folklór része. A könyvből 2011-ben film készült, amely Oscar-jelöléseket kapott.
Utána jött a tizenhét év. A The Calamity Club tehát nem egyszerűen a második Stockett-regény, hanem egy olyan szerző visszatérése, akinek az első könyve gyakorlatilag kulturális referenciaponttá vált – minden mondatát ehhez mérik. Ez jócskán megemeli a tétet, és magyarázza, miért figyelt rá idén tavasszal az egész amerikai könyvsajtó.
Kritika és piac: két különböző történet
A kritikai és a piaci fogadtatás ezúttal nem esik egybe tökéletesen. A nagy lapok elismerték a könyv lendületét és olvashatóságát, de nem beszéltek róla irodalmi eseményként; a fenntartások – fehér elbeszélők, kapkodó zárás – rendre visszatérnek. A piacon viszont nincs vita: NYT-lista első hely, Amazon „Most Read” első hely, hónapok óta tartó jelenlét az összes nagy összesítőn.
Ez a szétnyílás önmagában is tanulságos. A The Calamity Club olyan könyv, amelyet elsősorban olvasói közösségek – olvasókörök, könyvesbolti ajánlók, szájhagyomány – tartanak fenn, nem kritikusi konszenzus. Pontosan úgy, ahogy annak idején A segítség.
Külön érdemes figyelni az Amazon „Most Read” listás első helyre. Az eladási listák a vásárlást mérik, ez viszont az olvasást: júliusban nemcsak a legtöbbet vett, hanem a legtöbbet lapozott könyv volt Amerikában. Egy hatszázötven oldalas történelmi regénynél ez sokkal beszédesebb adat, mint bármelyik listás helyezés – azt jelenti, hogy akik belekezdtek, végig is mentek rajta.
Kinek való – és kinek nem
Való annak, aki szereti a vaskos, sokszereplős történelmi regényeket erős női főhősökkel, és nem baj, ha a könyv néha melodramatikus. Aki végigolvasta Delia Owens Ahol a folyami rákok énekelnek című regényét vagy Barbara Kingsolver Demon Copperheadjét, itt hasonló érzelmi hőfokot kap – bár Kingsolver keményebb és irodalmibb. Olvasóköröknek külön jó választás: rengeteg vitatható döntés van benne.
Nem való annak, aki visszafogott, alulstilizált prózát keres, vagy akit zavar, ha egy regény a végén megoldja a szereplői összes problémáját. És nem való annak, aki a korszak faji viszonyairól szeretne árnyalt körképet kapni – a könyv erről a kérdésről kevesebbet mond, mint amennyit a helyszín és a korszak ígér.
Magyarul: Lázadó nők klubja
A regény magyarul Lázadó nők klubja címen jelent meg 2026-ban az Open Books gondozásában, Dési András György fordításában, 720 oldalon, 6 999 forintos bolti áron. A fordítást az Olvass bele nagy nyelvi érzékenységről tanúskodó munkának nevezte, magát a könyvet pedig szívszorító, fanyar humorú, mégis felemelő történetként méltatta barátságról, kitartásról és túlélésről.
A magyar olvasó tehát ritka helyzetben van: nem kell választania az eredeti és a fordítás között, mert mindkettő elérhető, és a magyar kiadás időben is szinte együtt fut az amerikai sikerrel. Aki pedig innen indulna tovább, annak A segítség a kézenfekvő folytatás – vagy inkább előzmény.
Ítélet: nem hibátlan és nem is forradalmi regény, de tizenhét év után is pontosan azt tudja, amiért Stockettet szeretik: olyan történetet mesél, amit nehéz letenni. Ennél kevesebbel nem is úszta volna meg.
