A New York Times szeptember 13-i szépirodalmi listáján három Matt Dinniman-kötet szerepel a top 15-ben: The Dungeon Anarchist’s Cookbook a 7., Dungeon Crawler Carl a 12., The Gate of the Feral Gods a 13. helyen. A puhafedeles listán ugyanez a sorozat adja a 3. és a 7. helyezettet. Ez a fajta lista-elárasztás a kortárs fantasyben ritka – és most éppen egy olyan sorozat csinálja, amely magánkiadásban, a Royal Road nevű ingyenes közlőfelületen indult.
A sorozat nyolcadik kötete, az A Parade of Horribles május 12-én jelent meg, és május 31-én már a NYT Combined Print & E-Book Fiction lista első helyén állt. Egy LitRPG-regény. Hétszáz oldalon. Ez néhány éve még viccnek hangzott volna az amerikai kiadói szakmában.
Hol tart a sorozat – és hol tart a magyar olvasó
Először tisztázzuk a legfontosabbat, mert ez a könyv esetében tényleg számít: az A Parade of Horribles a Dungeon Crawler Carl nyolcadik része. Nem belépési pont, nem mellékszál, nem spin-off. Sorrend nélkül olvasni körülbelül annyi értelme van, mint egy sorozat nyolcadik évadának a hetedik részével kezdeni.
Magyarul az Agave Könyvek viszi a sorozatot, jelenleg két kötetnél tart: Dungeon Crawler Carl („A kazamata hőse”) és Carl’s Doomsday Scenario („A végítélet forgatókönyve”). Megjelent emellett a Dungeon Crawler Carl: A képregény 1. is, Tevagah rajzaival. A magyar olvasó tehát a nyolcadik kötettől hat könyvnyire van – aki nem akar angolra váltani, annak ez a cikk inkább előzetes, mint vásárlási tipp.
Aki viszont angolul is olvas, annak jó hír, hogy a sorozat nem lassul. Nyolc kötet után általában látszani szokott a fáradtság; itt a legutóbbi rész lett a lista élén debütáló darab.
A tizedik szint: versenyek, szabályok, rendszerhibák
A Frakcióháborúk káosza után Carl és Donut a kazamata tizedik szintjére kerül, ahol egyre veszélyesebb versenyeken kell helytállniuk. A csapatok járműveket választanak, amelyeket a futamok között fejleszthetnek, az utolsó helyezetteket pedig kiejtik. A szint elsőre megtévesztően egyszerűnek tűnik.
Csakhogy furcsa rendszerhibák bukkannak fel, és baljós utalások érkeznek a tizenegyedik szintre. Miközben Carl a szint merev szabályai alatt egyre kevésbé dönthet a saját sorsáról, olyan tervet kezd szőni, amelynek a következményei jóval túlmutatnak a kazamatán.
Ez a kötet szerkezetileg is érdekes: a versenyformátum természetes ritmust ad neki – felkészülés, futam, kiesés, javítás, újra. Hétszáz oldalon ez lényegesen jobban tartja az olvasót, mint egy szabadon kanyargó kalandsor. Ugyanakkor a szabályrendszer sűrűsége az a pont, ahol a sorozathoz nem szokott olvasó könnyen lemarad.
Miért működik egy LitRPG hétszáz oldalon át
A LitRPG alapötlete – videojátékos logika, szintlépés, statisztikák, rendszerüzenetek – papíron elképesztően száraz. Dinniman trükkje az, hogy a játékszabályokat nem magyarázza, hanem komédiává és tétté alakítja. A kazamata egy intergalaktikus valóságshow, a szabályok szadista showműsorszerkesztők döntései, a szereplők pedig akkor is emberek maradnak, amikor a képernyőn épp egy sebzési érték villog.
A másik titok a hangnem. A sorozat egyszerre brutálisan vicces és meglepően kegyetlen: a poénok mögött folyamatosan ott van, hogy a Föld elpusztult, és ezek az emberek szórakoztatásból halnak meg. Ez a kettősség tartja egyben a könyveket – és ez az, amit a puszta műfajleírás alapján senki nem sejtene.
A harmadik, és talán a legfontosabb: Dinniman tud tempót tartani. Hétszáz oldalon ez nem magától értetődő. A versenyszerkezet itt konkrét segítség, mert minden futam új helyzetet, új szabályt és új veszteséget hoz, a köztes szakaszok pedig a szereplőkkel foglalkoznak. A sorozat legjobb pillanatai jellemzően nem a harcokban vannak, hanem akkor, amikor valaki egy abszurd rendszerüzenet után egyszerűen csak kimondja, hogy ez így nem mehet tovább.
A Dungeon Crawler Carl sikere nem a LitRPG győzelme a szépirodalom felett, hanem annak bizonyítéka, hogy a szórakoztatás önmagában is lehet igényes mesterség. Dinniman nem akar mást, mint hogy ne lehessen letenni a könyvet – és nyolc köteten át tartja is a szavát.
A szerző a Royal Roadról – és az olvasók, akik felépítették
Matt Dinniman amerikai író, a Dungeon Crawler Carl-sorozatot 2020-ban indította. A sorozat magánkiadásból és a Royal Road / Kindle-platformról nőtte ki magát globális jelenséggé: először a hangoskönyvpiacon lett kultusz Jeff Hays narrációjával, aztán a BookTokon, végül a Penguin Random House vette meg a jogokat a hagyományos kiadásra.
Ez az útvonal ma már nem egyedi – a Theo of Golden, a When the Moon Hatched vagy Freida McFadden korai könyvei ugyanezt az ívet járták be –, de Dinniman esetében a hangoskönyv szerepe kiugró. A narrátori teljesítmény nem melléktermék volt, hanem a siker motorja.
Piaci szempontból ez a sorozat tanulságos eset. A nagy kiadók évekig úgy kezelték a LitRPG-t, mint niche műfajt, amelynek nincs boltban eladható közönsége. Dinniman esetében a közönség már készen állt, mire a Penguin Random House belépett: a Royal Roadon és a hangoskönyvpiacon addigra komoly olvasótábor épült. A hagyományos kiadás nem közönséget teremtett, hanem egy meglévőt vitt be a könyvesboltokba – és a mostani listás eredmények pontosan ezt mutatják.
Ami a fogadtatást illeti: a nagy amerikai kritikai lapok gyakorlatilag nem foglalkoznak a sorozattal. Ez nem véletlen, és nem is feltétlenül baj: a Dungeon Crawler Carl elismertsége szinte teljes egészében olvasói. A számok viszont árulkodóak: 4,62-os Goodreads-átlag 103 610 értékelésből. Ez az amerikai listás mezőny legmagasabb átlaga – és a magas értékelésszám kizárja, hogy egy szűk rajongói buborék torzításáról lenne szó.
Magyarul is megjelentek visszhangok: az Index 2025 decemberében írt a sorozatról, „a Gamer DPK” megalakulásaként jellemezve a magyar kiadás indulását, és az ekultura.hu is recenzálta a köteteket.
Kinek való – és kinek nem
Való annak, aki szereti, ha egy könyv nem szégyelli, hogy szórakoztatni akar; aki otthon van a videojátékos logikában, vagy legalábbis nem zavarja; és aki bírja a hosszú, sűrű, sok szereplős szövegeket. A hangoskönyv-hallgatóknak külön ajánlott – a sorozat ebben a formában lett először sikeres.
- Nem való annak, aki idegenkedik a statisztikáktól, szintlépésektől és rendszerüzenetektől – ezek nem elhanyagolható díszletek, hanem a szöveg része.
- Nem való annak, aki finom, visszafogott prózát keres: a humor gyakran vaskos, a halálesetek gyakran groteszkek.
- És végképp nem való annak, aki most akar beszállni. Itt tényleg csak az első kötettől van értelme elindulni.
Magyar kiadás: két kötettel bent, hat kötettel lemaradva
Az A Parade of Horribles-nek nincs magyar kiadása, és bejelentett magyar megjelenéséről sincs információ. A sorozat viszont fut: az Agave Könyvek eddig két regényt és egy képregényt adott ki belőle. Aki most kezdi magyarul, annak évekre elegendő anyag vár – és a fordítás megléte azt jelzi, hogy a kiadó hosszú távra tervez.
Az ítélet röviden: az A Parade of Horribles a sorozat egyik legjobban szerkesztett része, de kizárólag azoknak, akik már bent vannak. Aki kívülről nézi, annak ez elsősorban egy piaci tanmese arról, hogyan lett egy ingyenes online sorozatból három egyidejű NYT-helyezés.
