1959 februárjában a Máfur nevű izlandi halászhajó a Labrador partjai közelében lévő Csüllő-talapzaton halászik vörös sügérre. Gyorsan végeznek, s négy tonna hallal a hajó gyomrában már indulnának visszafelé, amikor irgalmatlanul nagy, jeges tengeri viharba kerülnek. Hamar nyilvánvalóvá válik számukra, hogy már nem a zsákmány vagy a hajó épsége, hanem az ő puszta túlélésük a tét. 32 ember a természet dühöngő elemeivel folytatott heroikus küzdelmét mutatja be az izlandi író kisregénye.
Einar Kárason Reykjavíkban született 1955-ben. 1978 óta főállású író, pályáját költőként kezdte, első regénye 1981-ben jelent meg. Eddigi legnagyobb sikere az 1983-as Þar sem djöflaeyjan rís, amely Devil’s Island címmel jelent meg angolul, s amelyből nagysikerű filmet is forgattak. Magyarul ez az első írása, eredetileg 2018-ban jelent meg Izlandon Stormfuglar címen.
A regény első oldalán máris in medias res találjuk magunkat, a 18 méteres hullámok között lélekvesztőként hánykolódó Máfur fedélzetén, ahol egy-két oldal után kiderül, hogy valójában mennyit is 700 tonna acél az őrjöngő óceánnal szemben: tulajdonképpen semmit. A hullámok átcsapnak a hajón s a mínusz 14 fokos hidegben a mínusz 2 fokos tengervíz (nincs ellentmondás: a sótartalom miatt alacsonyabb a víz fagypontja) azonnal ráfagy a hajóra. Szépen hízik, megvastagszik minden: a fedélzet, a korlátok, a kötelek, a sodronyok, a csörlők, az előbástya, a hajóhíd, a mentőcsónakok; s ez a rengeteg jég, számolatlan tonna plusz súlyt jelent, ami süllyedéssel, felborulással fenyegeti a hajót. Nincs más megoldás: le kell verni a jeget, mégpedig bármilyen eszközzel, ami a kezük ügyébe akad: jó esetben jégcsákánnyal, de mivel ebből nincs elegendő, bármi más a célnak megfelelő tárggyal, kalapáccsal, vascsővel, vagy olyan célszerszámmal, amit a gépészek a gépházban sebtében hegesztenek. Látjuk a matrózokat vízhatlan öltözetben a szörnyű vihar és óriás hullámok közepette, ahogy emberfeletti erőfeszítéssel verik le a jeget, kapaszkodniuk nincs mibe a tükörjéggel borított, erősen megdőlt fedélzeten, miközben arra is vigyázniuk kell, hogy a nyakukba zúduló jeges tajték le ne sodorjon valakit a biztos halálba. Küzdelmük azonban sziszifuszi, hiszen a jég olyan ütemben gyarapodik, amilyen ütemben ők verik le, vagyis megállás nincs, nem is lehet, mert akkor mindannyian odavesznek; a kapitány ezért mindössze napi két óra pihenőt engedélyez mindenkinek, magának azonban még ennyit sem: napokig nem hagyja el a hajóhidat. Érdekes epizód a jéggel folytatott permanens harc közepette a mentőcsónakok esete: annyira sok jeget vesznek fel, ami már azzal fenyeget, hegy feldől a hajó és akkor vége mindennek: vagyis a csónakoktól meg kell válni, le kell vágni őket. Érdekes érzés (én is érzem olvasás közben), ahogy a jeges áradat elsodorja azt az eszközt, ami normál esetben a túlélés utolsó záloga lenne, most viszont csak nélküle van esély: s innentől kezdve tényleg mindent vagy semmit. Persze nem csodálkozhatunk ezen sem, ha tudjuk, hogy Izlandról a tengerre indulni egyet jelent a katonáskodással háború idején…
Jóllehet mindössze 120 oldal a Viharmadarak, ilyen lehengerlő vadsággal mégsem hömpölyöghet a cselekmény, Einar Kárason is lassít picit, visszatekint: megismerkedhetünk a hajóval, a halászhajó matrózainak munkájával, ami akkor sem könnyű, amikor épp nem a túlélésért küzdenek, hogyan zajlik a vonóhálós halászat (amiről manapság sokat hallani a túlhalászás kapcsán, de ez a kérdés túl van ennek a könyvnek a hermeneutikai horizontján), a hálójavítók munkájával, a vörös sügérrel, a Labrador környéki vizekkel, az Izlandról odavezető egyhetes hajóúttal, az indulás körülményeivel, meg az utazás látszólagos eseménytelenségével. És persze megismerkedünk a hajó legfiatalabb, mindössze 18 esztendős matrózával Lárusszal is, aki a regény főszereplője és az egyetlen, akinek neve van, mindenki mást ugyanis csak a hajón betöltött szerepe szerint azonosít az író: kapitány, rádiós, gépész, fedélzetmester, másodtiszt, legidősebb matróz. Lenyűgöző az a tudás, amit Einar Kárason bemozgat, olvasás közben azon törtem a fejem, honnan tudhat ő ezekről a dolgokról annyit, hogy ilyen részlet gazdagon, ilyen alapossággal írja meg a matrózok munkáját, a halászat menetét, a halászhajó felépítését, részeit. És hát e kapcsán mindenképpen emeljük ki a fordító, Patat Bence érdemeit is, mert itt bizony olyan szakszavak fordulnak elő, melyeknek igazán nehéz lehetett megtalálni a magyar megfelelőjét, mindenesetre kiválóan sikerült: pompás olvasmány kerekedett belőle.
Kis zavart okozhat olvasás közben, hogy az elbeszélés néha egyes szám első, máskor meg egyes szám harmadik személyben zajlik, sőt bekezdésen belül is változhat ez a nézőpont. Az mindenesetre bizonyos, hogy csak Lárust ismerjük meg mélyebben, az ő hátterével jövünk úgy-ahogy tisztába, illetve azokkal a dolgokkal és személyekkel, amik és akik őt mélyebben foglalkoztatják. És itt kell megemlíteni a másik fontosabb szereplőt, az emberfeletti bátorsággal és erővel rendelkező, szárazföldön részeges, de olvasott és verseket is író (kötete is jelent már meg!) fedélzetmestert, akire az ifjú Lárus egyfajta példaként tekint. Egy szó, mint száz végig benne van a levegőben, végig sejteni lehet, hogy Lárus a rejtőzködő elbeszélő, viszont kimondva csak a legvégén van: „Ott álltak Lárus szülei az öccsével együtt, valahogy mindannyian szürkének tűntek, de szépnek. És ezzel a történet véget ért. Mivel ugyanazt a nevet viselem, mint a hajó, úgy éreztem helyesnek, hogy felidézzem ezeket a napokat.” (112–113. o.) Ehhez persze tudni kell, de a könyvből ki is derül, hogy a Máfur izlandi nyelven sirályt jelent, a Larus pedig a sirály rendszertani latin neve. „Lárus úgy látta, hogy névrokona, egy heringsirály kíséri a hajót; karácsonyra kapott egyszer egy izlandi madarakról szóló képeskönyvet, amelyben az állt, hogy a madár neve Larus fuscus – minden sirályt Lárus valaminek hívnak.” (55. o.)
Talán az indokolja ezt az elbeszélői stratégiát, hogy senki sem képes napokon keresztül, kialvatlanul, de tiszta fejjel küzdeni az életéért: van, aki már ébren álmodik; van, aki megőrül (egy matróz macskaszellemekről beszél, egy másik nem tudja abbahagyni a hisztérikus nevetést); s van, aki csak azért kel fel, mert nem akar, mint a patkány, saját vackában megdögleni. Lárus az ébren álmodók közé tartozik, vagyis utólag már nem tud önazonosan visszaemlékezni a történtekre, de a hajón, ha nincs is ott teljes valójával, két dolog mégis segíti a küzdelmét: az egyik, hogy mindössze 18 éves, előtte az élet és nem akar itt meghalni, a másik pedig a megfelelni vágyás.
Számtalan más szempont is fölmerül Izland kultúrájával kapcsolatban, mint a harc az elemekkel, az éjsötét kávé és az olvasás szeretete, amikre mind nem térhetünk ki egy ilyen recenzió szűkös keretei között. Annyi azonban bizonyos, hogy a Viharmadarak egy férfias küzdelmet bemutató lírai kötet, ami annak ellenére is pörgős, lendületes, letehetetlen olvasmány, hogy például teljesen hiányoznak belőle a dialógusok. A történet egészen magával ragadó, ami nem csak egzotikussága okán tarthat igényt minden magyar olvasó figyelmére.
Einar Kárason: Viharmadarak
Magvető, 2020.