Egy 101 éves aggastyán és egy 32 művészettörténész nő két évtizedes barátságát meséli el a skót írónő regénye, amit ugyan szokás az első brexit-regényként aposztrofálni, de a könyv korántsem a brexitről szól. Sokkal inkább a barátság természetéről, az idő mibenlétéről, a világ változásáról, régiről és újról, irodalomról, képzőművészetről, meg persze arról az igencsak kényes kérdésről, hogy mit ér a művész (vagy általában az ember?), ha nő. Kétségtelen azonban, hogy Smith prózavers sűrűségű, néha abszurdba csavarodó lírai szövege, egy olyan történetet mesél el, amely a brexit-népszavazás okozta sokkból eszmélkedő Angliában játszódik.
Ali Smith 1962-ben született Invernessben, Skóciában; író újságíró és színpadi szerző. A Hogy lehetnél mindkettő (How to Be Both) után ez a második magyarul megjelent írása. Az Ősz (Autumn) az írónő Évszak-kvartettjének első darabja, amely stílusosan 2020 októberében jelent meg magyarul a Magvető Kiadó gondozásában és Mesterházi Mónika egészen remekbeszabott fordításában. A kvartett ötletét már a ’90-es években felvette Smith: lényege, hogy minden évszakról ír egy könyvet, mely darabok valamiképpen összefüggenek egymással. Ennek a vállalkozásnak az első darabja lett az Egyesült Királyságban 2016-ban megjelent Ősz, befejező kötete pedig a 2020 nyarán kijött Summer, amely a tavaszi lezárásokra reflektál.
A nem túl vaskos, mindössze 232 oldalas könyvecske mindennek nevezhető, csak könnyű olvasmánynak nem: nincs lineárisan egy- vagy több szálon végigfutó története; a cselekmény folyamatos nézőpont és idősík változtatásokkal létrejött fragmentumokból épül föl mozaikszerűen. Ráadásul egyértelműen több értelmezési réteg rakódik egymásra, s némely alkotóelem mibenlétére csak sokkal később, egy elejtett félmondat döbbenthet rá – feltéve, ha elég figyelmesen olvastunk. „Azok voltak a legrosszabb idők; azok voltak a legrosszabb idők.” – ez az Ősz nyitómondata, akárcsak Dickens Két város regényének (Two Cities) Karinthy Frigyes fordításában, s Dickens csak az egyik hivatkozási pont, ott van mellette Huxley, Shakespeare, Joyce, Keats, Dylen Thomas, Ovidius s még ki tudja hányan. Ez a Smith-féle hagyma egyik lefejtendő rétege, ahol párhuzamok teremtődnek az Ősz által bemutatott aktuális jelen, s eme művek képviselte időtlen valóság között. Például Elisabeth postai útlevéligénylése (melyre nem mellesleg épp a brexit miatt van szükség) rövid idő alatt teljes abszurdba fordul át, hogy már-már Huxley Szép új világában (Brave New World) érezzük magunkat, amit később Elisabeth olvas fel Daniel ágyánál.
Daniel Gluck 101 éves és egy angliai gondozóház lakója, aki öntudatlanul, félkómás állapotban alussza át napjait, miközben egykori szomszédja, a 32 éves Elisabeth Demand lelkiismeretesen, heti rendszerességgel látogatja, s az ágya mellett ülve felolvas neki, s egyre csak várja, hogy felébredjen. Közöttük egy rendkívül mély barátság a kapocs, aminek mibenlétét kettőjükön kívül senki sem érti, hiszen hogyan szövődhetne barátság egy 81 éves öregúr és egy 12 éves (ha mégoly éles eszű is) lány között? Ez a barátság ugyanis éppen húsz éve tart, hiszen még a ’90-es években kezdődött, amikor is Elisabeth anyja, Wendy (a könyv harmadik fontosabb szereplője, akivel Elisabethnek sosem volt problémamentes a viszonya) gyakorlatilag bébiszitterként tekintett az idős szomszédra, akit egykori meleg táncosnak vélt. Danielről olyan túl sokat ugyan nem tudunk meg, de az szinte bizonyos, hogy se meleg, se táncos nem volt soha. Ennek a mentor-mentorált jellegű barátságnak az alapja a rengeteg beszélgetés könyvekről-képekről és persze a hozzájuk kapcsolódó játékok, melyeknek nagy szerepe lesz abban, hogy a lány később a művészettörténész pálya felé fordul, és disszertációját a teljesen elfelejtett Pauline Botyról (Daniel egyik személyes kedvencéről) írja, aki a hatvanas évek brit pop-artjának egyetlen női alkotója volt.
S ha szereplőkként megemlítettük Elisabethet, Danielt és Wendyt, akkor negyedikként mindenképpen ide kell írnunk Pauline Botyt is, aki az Ősz cselekménye (és a brexit-népszavazás) előtt éppen negyven évvel, 1966-ban, kislánya születése után négy hónappal, tragikusan fiatalon rákban elhunyt. Ali Smith természetesen nem ír Boty életrajzot, de részletenként, Elisabeth nyomozásából azért kirajzolódik előttünk a szép, szőke festőnő gazdag pályaképe: aki azonkívül, hogy festett, tervezett színpadképet, sőt szerepelt filmben; s bár állítólag nem volt rosszabb, mint Andy Warhol, csak mert nő volt, halála után szinte azonnal feledésbe merült. Még Elisabeth témavezetője is csak annyit tud róla mondani, amikor megpróbálja lebeszélni a lányt erről a témaválasztásról, hogy pompás nő volt, de jelentéktelen festő.
Feminizmus – íme egy újabb rétege annak az értelmezési univerzumnak, melyet Ali Smith játékba hoz. Mit ér a művész, ha nő, egy férfiuralmú társadalomban? A munkáira legyintenek, viszont ő maga, különösen, ha jól néz ki, tárgyiasul. A szerző Pauline Boty mellé rendeli Sylvia Plath-t és Marylin Monroe-t, az ő sorsukkal vonva párhuzamot, akiknek élete szintén nem a boldog beteljesedés felé tartott. A regény lapjain megjelenik a szexi Christine Keeler alakja is, igaz csak Boty egyik (talán leghíresebb?) képe, az azóta elveszett, a Profumo-botrányt tematizáló Scandal 63 kapcsán, amely őt ábrázolja. A Profumo-botrány az Egyesült Királyság 20. századi történetének legjelentősebb politikai botránya volt (részletesebben itt), melynek nem az a lényege, hogy a háborús veterán hadügyminiszter, John Profumo, az épp hanyatló népszerűségű konzervatív kormány legnépszerűbb tagja egy 19 éves modellel folytat viszonyt, hanem az, hogy az illető hölgynek más „támogatói” is vannak, köztük egy szovjet diplomata is, amire már az MI5 is felfigyel. Talán Christine Keeler maga is áldozat, nem tudni, de hogy sorsa tipikus női sors, s így a történelem lábjegyzete, nem kérdés.
Ez persze mindössze csak egy kis ízelítő abból a nagy halom információmorzsából, melyet Ali Smith e könyv oldalain összehord, melyből nekünk az olvasóknak kellene új valóságot teremtenünk. A kirakós darabjainak helyrerakása után szép számmal találunk még üres helyeket, ezeket nekünk magunknak kell jól-rosszul, de kitöltenünk. Például, hogy mi a köze brexitnek (melyet az író háttérként használ, de azzal kapcsolatban állást nem foglal) az itt leírtakhoz. Illetőleg milyen kapcsolat fedezhető fel a két részre szakadt ország képe, illetve a mai magyar társadalom vonatkozásában. Szóval nem könnyű olvasmány, de mindenképpen érdemes átverekedni magunkat rajta, hogy kéréseinkre újabb kérdéseket kapjunk, s hogy így várhassuk a következő etapot.
Ali Smith: Ősz
Magvető, 2020.