Egy egész életen át tartó nagy szerelem krónikája a Nobel-díjas kolumbiai író mára legendássá vált regénye, amelyben a szerelem mellett megismerhetünk egy mára már letűnt, de talán sohasem volt világot, az öregség kérdését és még sok mindent mást, a lehető legjobban tálalva: rengeteg történetmorzsával fűszerezve egy letehetetlen, sodró lendületű, kedélyes humorral megírt nagyregényben.
Márquezt talán senkinek nem kell bemutatni: az egyik legjelentősebb dél-amerikai író, akit a Száz év magány megjelenése (1967) után kezdett el felfedezni a világ. Ő az úgynevezett mágikus realizmus atyja, s bár ilyen elemek felfedezhetőek ebben a regényében is, itt közel sem olyan szembeszökő a jelenlétük. A történet váza rendkívül egyszerű: az 1880-as években a szegény és törvénytelen származású fiú, Florentino egy szempillantás alatt beleszeret a nála néhány évvel fiatalabb, még csak tizennégy esztendős, de máris vakítóan gyönyörű Ferminába. A lány csodák-csodája viszonozza érzelmeit, azonban a kor szokásainak megfelelően titkolják szerelmüket, szót nem is nagyon váltanak egymással, csak titkos levelezésbe kezdenek, mely talán három évig tart, azután hirtelen vége szakad, mert egy véletlen személyes találkozás alkalmával Fermina rádöbben, hogy tévedés volt az egész és a másodperc tört része alatt kiszeret a fiúból. Ott helyben szakít vele és az emlékét is kitörli magából (ő úgy hiszi) egy életre.
Később, huszonegy évesen Fermina hozzámegy egy vagyonos és jó nevű családból származó doktorhoz, aki Párizsban szerezte diplomáját és hazatérése után hozzálát a kolera legyőzéséhez, valamint hogy a poros kolumbiai kikötővárosból modern nagyvárost építsen. A házasság megkötésekor sem a doktor, sem Fermina nem szerelmesek egymásba, de végül egy hosszú és boldog, ha nem is konfliktusmentes életet élnek le együtt. Hosszú házasságukból két gyermek születik, és életük végén is úgy érzik, hogyha újra kezdhetnék, akkor is egymással kezdenék újra.
Florentino ezzel szemben nem nyugszik bele a kudarcba, lelke mélyén tovább dédelgeti ezt a szerelmet. Minden cselekvését ennek az egy érzelemnek veti alá, melynek beteljesülésében teljesen bizonyos, s elhatározza, hogy kivárja a megfelelő alkalmat, mely végül több mint ötven évvel később, a doktor halálakor érkezik el. Persze Florentino ez idő alatt sem unatkozik: futó kapcsolatokba bonyolódik és 25 füzetet tölt meg annak a 622 nőnek a nevével, akivel szexuális aktust létesített, és akik szóra érdemesek. De egész idő alatt csak Ferminába szerelmes és csak neki tartogatja sajátságosan értelmezett „szüzességét”. Ez idő alatt ő is vagyonos ember lesz, egy folyami hajózási társaság tulajdonosa, de mindössze csak azért, hogy egy szép napon majd a jómódhoz szokott Fermina méltó párja lehessen.
Az 530 oldalas regényben e szerelmi háromszög tagjainak életét ismerhetjük meg, akik meglepően különböző személyiségek. Florentino egy szenvedélyes, érzelemvezérelt, erotomán amatőr költő, egy művészlélek, aki teljes létbizonytalanságban él, és akinek cselekedeteit csak és kizárólag a Fermina iránt érzett szerelem határozza meg. Fermina ennek látszólag épp az ellentéte, nyugodt és hűséges típus, aki sem a szerelemben, sem másban nem jár be nagy mélységeket, voltaképpen sekélyes nőszemély. Juvenal doktor pedig egy sikeres, tehetséges és karrierista orvos, aki nagy társadalmi presztízzsel és hatalmas kapcsolati tőkével rendelkezik, gazdag, nagyvilági ember, de aki végül mégis rozzant öregúrként hagyja el az élet hajóját.
A könyv történetét nagyon röviden össze lehetne foglalni, de az a teljes és bámulatos világ, ami a szereplők történetének elmesélése folyamán föltárul, leírhatatlan. Márquez csak mesél és mesél, és a legbizarrabb, legkülönlegesebb, legviccesebb, legextrémebb, legabszurdabb történetfoszlányok követik egymást, hogy az olvasó csak kapkodja a fejét, miként lehet valakinek ilyen hihetetlenül gazdag képzelőereje. A történet olyan egyszerű, mint a faék, nincs benne semmilyen váratlan csavar, de szenzációsan van megírva, és ez maga a mágia: Márquez annyira nagy író volt, hogy ebből a semmi kis ötletből minden idők egyik legjobb könyvét hozta ki.
Kérdés, hogy mit gondolt az író az egész életen át tartó nagy szerelemről: azt állítja, hogy van ilyen, vagy épp ellenkezőleg, ironikusan beszél és a sorok között azt mondja, hogy ilyesmi nem létezik? Nagyon fontos mondanivalója van az öregséggel kapcsolatban is: a regény első epizódjában egy fényképész azért vet véget önkezével életének, mert nem akar megöregedni, ezzel szemben a három főszereplő az öregséget választja, megtanul a megváltozott énnel együtt élni, s ebből is a legtöbbet kihozni. És még egy tanulság: az élet annyira összetett, gazdag és csodálatos, hogy megismerni nem lehet, csak minden nap újra és újra rácsodálkozni, vagyis általános érvényű életvezetési elvek nem léteznek.
A Szerelem a kolera idején a Nobel-díjas író egyik legkiforrottabb munkája, a világirodalom igazi klasszikusa, vagyis kötelező olvasmány mindenki számára. Tökéletes mű a szerelemről, az öregségről és az életről általában, ráadásul pörgősen megírva, lazán sztorizgatva, humorral és erotikával is bőségesen átitatva, mely elemek így együtt egy letehetetlen regényt alkotnak. Óriási olvasmányélmény!
Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején
Magvető Kiadó, 2017.