A török írónő könyve, amely második alkalommal jelent meg magyar nyelven, több szempontból is figyelemre érdemes mű: egy vérbeli családregény átszőve történelemmel, gasztronómiával, egzisztencializmussal, s persze ezeken keresztül önazonosságunk kérdéseivel, ráadásul egy pörgős, fordulatos, letehetetlen kötet.
Shafak munkája eleinte két szálon halad: az első fejezetben az Isztambulban élő Kazanci család életébe pillanthatunk bele, míg a másodikban Arizonában találjuk magunkat, ahol Rose, az „igazi amerikai” úgy próbál az előző, örmény-amerikai férjén bosszút állni – akitől van nem mellesleg egy csecsemő lánya is –, hogy egy török férfivel kezd újabb viszonyt.
A következő fejezet már 19 évvel később, 2005-ben, a regény jelenidejében játszódik, szintén egy amerikai és egy isztambuli színnel. A történet két főszereplője – bár a szerző sok saját világgal felvértezett karaktert vonultat föl – két 19 éves lány, akik között különös barátság szövődik, legyenek bármilyen távol egymástól világnézet, kultúra és érdeklődés tekintetében. Az egyikük Armanoush Cakmakciyan, egy feltűnően szép szőke lány, aki kettős identitással éli kétlaki életét, hiszen az anyja Arizonában mindent utál, ami örmény, míg élete másik végpontján, San Franciscóban, apja népes örmény családja próbál belőle is buzgó örményt faragni. Annyit tud, hogy örmény ősei valaha Isztambulban éltek, s onnan rettenetes körülmények között kerültek el 1915-ben, az örmény genocídium idején, s csak néhány túlélő tudott később az Egyesült Államokba emigrálni. Ez adja neki az érzelmi muníciót ahhoz, hogy egy tanítási szünetben mindkét családja számára titokban Isztambulba szökjön, hogy megnézze a nagyanyja szülőházát, ettől remélve megtalálni elveszett örmény gyökereit.
Török mostohaapja családjánál lakik, akik szintén megérnek néhány szót: az Alzheimer-kóros Dédmama a hagyományok igazi tárháza volna, ha betegsége nem homályosítaná el egyre inkább a tudatát. Gülsüm nagyi egy igazi kellemetlen matróna, aki csak egyetlen fiáért, Mustafáért rajong, aki húsz éve, mióta Amerikába ment egyetemre, egyszer sem látogatott haza, de még csak nem is telefonált soha. Gülsüm négy lánya él még a régi nagypolgári házban: a legidősebb a misztikus jósnő Banu néni (az egyetlen a Dédmama mellett, aki muszlim módon beköti a fejét), a szigorú történelemtanár Cevriye néni, az őrült Feride néni, aki hajának átfestésével jelzi aktuális pszichiátriai betegségét, végül a legkisebb, a kihívóan élő és öltöző, vallásellenes tetováló művész, Zeliha néni, akinek van egy ismeretlen apától született lánya: Asya. Asya Kazanci a címbéli fattyú, aki inkább különleges, mint szép, Johnny Cashért rajong, francia egzisztencialistákat olvas, szexuális élete vad és változatos, iszik és füvezik, zsinórban szívja a cigiket, miközben gyökértelenül lézeng: nem érdekli a múlt, vallástalan és nihilista.
Armanosh már a Kazanci családnál töltött első napján előhozakodik a népirtás kérdésével és felkészül a botrányra, amely azonban elmarad: a Kazanci család tagjai végighallgatják a történetét, őszintén sajnálkoznak felette, de nem érzik magukénak a felelősséget, így fel sem merül bennük, hogy bocsánatot kérjenek egy olyan dolog miatt, amiről korábban még csak nem is hallottak. Armanoush ezt érzi egész Isztambulban: rá, mint örményre senki nem tekint ellenségként (amint az örmények a törökökre akként tekintenek), de nyilvánvalóan nem is tudnak azokról az eseményekről, amelyek legalábbis problémássá teszik a két nép viszonyát. Armanoush az örmények kollektív emlékezete és a törökök kollektív amnéziája közötti holttérbe kerül, s ebben fogalmazódnak meg a szerző igazi kérdései: hogyan kapcsolódik az identitáskeresés és a nemzeti múlttal kapcsolatban felvállalt attitűd? Milyen viszonyban van a hagyományos török társadalom a modern Törökországgal, van-e kontinuitás összevetve azzal, hogy az amerikai örmények közösségét a népirtás emlékezete, és a törökökkel szemben táplált gyűlölet tartja össze? Van-e testvéri szolidaritás, megbocsáthatóak-e régen okozott sebek? Végül: mennyire hasonlítanak egymásra az örmények és a törökök?
A regény 18 fejezetből áll, ebből 17-nek a címe az asure nevű hagyományos török édesség alapanyaga: fahéj, csicseriborsó, cukor, pirított földimogyoró, vanília, pisztácia, búza, fenyőmag, narancshéj, aszalt kajszi, gránátalmamag, aszalt füge, víz, mazsola, rózsavíz és rizs. Ennek az ételnek a receptjét tartalmazza is a könyv, és természetesen a regény végén igen nagy szerep vár erre a nyalánkságra. Ráadásul a 17 fejezet mindegyikében szerepet is kap a címében idézett alapanyag, ami megint csak zseniális húzás. Hogy az utolsó fejezetnek miért ciánkáli a címe, az már legyen a regény olvasóinak titka. De ezen túl is nagy szerepet játszik a könyvben a gasztronómia: rengeteget megtudunk a török és az örmény konyháról (és szőrmentén egy keveset az amerikairól is), majdnem minden fejezet étkezéssel kezdődik vagy azzal fejeződik be, a közös ebédek, vacsorák, a többórás vasárnapi reggelik mind-mind kapcsolódási pontot jelentenek a családtagok között. Az ízek és illatok egyaránt hozzátartoznak a regény varázslatos, különleges légköréhez és a szereplők életében mindegyik valamilyen emléket őriz. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre több minden derül ki, például hogy a két, látszólag vadidegen családnak sokkal több köze van egymáshoz, mint gondolnánk. De kiderül Asya apjának kiléte, valamint fogantatásának rettenetes titka is.
A kötet elején a sztori nehezen indul el, de ahogy felvesszük a szálat, a tempót, ahogy bekerülünk a regény világába, már természetes lendülettel sodor bennünket végig az oldalakon, miközben miszticizmussal, modernizmussal, iszlámmal, török-örmény történelemmel, ősi mesékkel ismerkedünk meg. A történetmesélés hibátlan, van benne rejtély, izgalom, tragédia, humor, melyek egy csaknem hibátlan könyvben egyesülnek.
Elif Shafak: Az isztambuli fattyú
Európa Könyvkiadó, 2015.