A magyar társadalom búvalbaszott, tele van nulla érzelmi intelligenciájú, puha pöcsű férfiakkal és kapcarongy nőkkel – Csernus Imre a már megszokott, kíméletlen stílusban írt a mai magyar fiatalokról fiatal lányoknak.
Egy 19 éves lány levelével kezdődik a könyv, aki összefoglalja, miként látja manapság a világot. Leírja, mit gondol a férfiakról, bár az ő életkorában én inkább csak fiúkról beszélnék még, hogy mit gondol a saját család kialakításáról, a munkáról… Tipikusan olyan témák, amelyekről jó, ha van véleménye, de az általa kialakított „világkép” még nem lehet hiteles úgy, hogy alig tapasztalta meg egy-egy kis szeletét. Tipikusan abban a korban van, amikor a nagybetűs életről szóló elképzelése még napról napra változik. Állást foglal például a gyerekvállalás mellett, majd ellene is… A párkapcsolatairól úgy ír, mintha már egy tapasztalt nő lenne egy egész élettel a háta mögött, a munkavállalásról mintha már több évtizedet ledolgozott volna… A könyv az elveszett és beteg fiataloknak szól, ez a lány viszont egyáltalán nem ilyen, kérdés, miért fontosak a nézetei egyáltalán.
A levél után a szeretetéhség és a Facebook a téma: azért posztolunk, hogy lájkoljanak. A közösségi oldalakra feltöltött képekkel a célunk a dicsekvés, a szeretet megszerzése, az irigységkeltés, és ha nem kapunk elég lájkot vagy hozzászólást, csalódottak vagyunk, kevesebbnek érezzük magunkat. Ráadásul sokszor elfelejtjük, hogy az internet nem felejt, és olyan képeket is posztolunk, amelyeket nem szerencsés, ha később a leendő főnökünk vagy a rokonaink is látni fognak. A probléma az érzelmi felvilágosultsággal kapcsolatos, mert az internet jó, ha ésszel és mértékkel használja az ember, és tartani tudjuk a kapcsolatot a barátainkkal és a tőlünk távol élőkkel, de a mostani fiatalok túlzásba esnek és az egójuk kielégítésére használják.
A Csak egyszer élsz című fejezet a leghasznosabb talán a fiatal lányoknak. „Ha fogalmad sincs, mitől vagy nő, akkor honnan tudhatnád, hogy neked létszükségleted az önálló személyiséggé való fejlődés?” Verjük a mellkasunkat, hogy önállóak vagyunk, vagy azok akarunk lenni, miközben érzelmileg teljesen a másikra támaszkodunk, és fogalmunk sincs, hogy mit várhatunk el egy kapcsolattól. A nők felvilágosultak, csak azt felejtik el, hogy a férfiaknak nem erre van szükségük. Nem hagyjuk, hogy udvaroljanak, elcsábítsanak, „levadásszanak” minket, amitől férfinak éreznék magukat. Pedig egy kapcsolat csak akkor lesz jó, ha fent tudjuk tartani az egyensúlyt, és nem egy puha pöcsű férfi lesz mellettünk, de mi, nők sem válunk kapcaronggyá.
Sok hasznosat ír és jó észrevételei vannak Csernusnak a házasságon belüli problémákról, a válásról, a gyerekes anyukák életéről, ezek elgondolkodtatóak lehetnek minden érintettnek. Leírja, hogy min mehet keresztül egy nő és egy férfi, mire eljut a válásig, illetve hogy felelőtlen dolog csak a gyerekek miatt együtt maradni. A gyerek úgyis megérzi, ha valami nincs rendben a szülei között és így is, úgy is magát fogja okolni.
A Helló anyu című fejezet az édesanyákról szól, hogy milyen példaképet mutatnak a gyerekeiknek. Csernus szerint elfelejtenek az anyaság mellett nők is maradni, és szerinte a válások nagy része is ennek köszönhető. A nők elfelejtik, hogy eredetileg nők voltak és nem anyák, emiatt a férjük is elhanyagolja őket, az elhanyagoltság pedig lelkileg is rossz hatással van rájuk, így a gyerekekre is. Emiatt a lányok már kevésbé szeretnének az anyjukra hasonlítani, sőt megfogadják, hogy ők majd mindent máshogy csinálnak, de mivel ebben nőttek fel, általában nem sikerül. Csernus szerint attól, hogy gyerekünk van, még érezhetjük jól magunkat a bőrünkben, és a gyerek sem kap kevesebbet attól, hogy magunkkal is foglalkozunk, sőt, ha mi jól érezzük magunkat, a gyerek is jól fogja. Ezek a fejezetek egyébként inkább az idősebb korosztálynak szólnak, és adott esetben felnyithatják a felnőttek szemét, mit tehetnek azért, hogy ők is, és a gyerekeik is jobban érezzék magukat. Egy fiatal lánynak még nem feladata, hogy megoldja a szülei konfliktusait, de ha elolvassa a könyvet, talán könnyebb megértenie és elfogadnia, ami körülötte zajlik.
Az apám egy puha pöcs című fejezet szintén a gyerekneveléshez ad tanácsokat: minden gyereknek szüksége van férfi és női példára is, de a példa is csak akkor jó, ha mindenki valóban a saját szerepe szerint nevel. Például ha a férfiak is ki merik mutatni az érzéseiket, ha egyikük sincs elnyomva a kapcsolatban, ki tudnak teljesedni a szerepek, a gyerek láthatja a valós értékeket és ki tudja alakítani saját elképzeléseit a leendő párkapcsolatával kapcsolatban.
A könyv utolsó fejezetei már csak a témák ismétlésével, nyomatékosításával foglalkoznak. A férfiak nem elég tökösek, ellenben a nők azt játsszák, mintha ők azok lennének, de persze nem. A nők ráerőltetik az elvárásaikat a férfiakra, például amikor nem tetszik az anyukának, hogy a férfi beül sörözni a barátaival, neki meg otthon kell punnyadni. Kérdés persze, hogy valójában miért is kellene ezt jó szemmel néznünk, de a könyv lényege végeredményben pont az, hogy elgondolkodtasson és a saját véleményünket segítsen kialakítani.
A szerző stílusjegye, hogy folyamatosan a magyar társadalom egészéről beszél, amelyben mintha minden egyes fiatal segítségre szoruló beteg lenne, akinek a szülők hibájából nem fejlődött ki a szükséges mértékű érzelmi intelligenciája. Nyilvánvaló, hogy a szemléltetésre felhozott problémák nem vonatkoznak mindenkire – az olvasónak kell szükség esetén magára ismernie.
A könyvet az apuka levele zárja le, annak a lánynak az apjáé, aki az elején írt az életéről. Szerintem ez a legaranyosabb, legszívmelengetőbb rész a könyvben, fontos meglátásokat oszt meg a saját tapasztalatai alapján. Hogy másként kötődik a lány az apjához, mint az anyjához, hogy milyen elfogult tud lenni egy apuka, ha a lányáról van szó, ezért újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat… Mivel egy férfi jól ismeri önmagát és a többi férfit is, pontosan tudja, hogy mitől kell félteni a lányát – ezért utálják az apukák a lányuk pasiját…
Dr. Csernus Imre: A nő, csajsziknak
Jaffa Kiadó, 2015.