A kvarcóra hét dallama a nyolcvanas évek közepének vidéki Magyarországára kalauzol el bennünket, ahol a szocializmus langyos állóvizét borzalmas rejtéllyel övezett halálesetek kavarják fel. Benedek Szabolcs igen termékeny szerző, az utóbbi négy évben öt könyve jelent meg, de felmerül a kérdés, hogy ilyen munkatempóval lehet-e minőségi munkát végezni.
A könyv története 1985. április elejétől Halottak napjáig tart. Ez alatt az időszak alatt a városban nem történik semmi, legalábbis mindenki úgy tesz, mintha nem történne, holott a színfalak mögött titokzatos halálesetek borzolják a kedélyeket. Az államrend feltűnően nem működik, csak az elhallgatás és elhallgattatás üzemel hibátlanul. Ez persze a kor emberének nem újdonság, ezt szokták meg, nem lepődnek meg semmin, tudomásul veszik, hogy vannak dolgok, melyekről szabad, és vannak, melyekről tilos beszélni. A halálesetek, és hogy ki festett lefelé fordított vörös csillagot egy éjszaka a pártház falára csak egy-egy újabb téma, amely tabu alá esik a sok megszokott mellé, például hogy mit mond a Szabad Európa, mi történt 1956-ban, mik az ellenzéki vélemények, vagy hogy kik járnak templomba.
A regény főszereplője a 12 esztendős Tóth Bence, akit nyilván saját gyerekkori önmagáról mintázott a szerző, aki ugyancsak 1985-ben volt 12 éves és szintén Szolnokon élt. A regény álmos kisvárosa Szolnok, bár a város soha sincsen néven nevezve, valószínűleg azért, hogy a konkrét helyszíntől elemelve a történetet egy általánosabb szintre vigye, amennyiben a lényeg nem az, hogy ez Szolnokon történik, hanem az, hogy a Kádár-kori Magyarországon. Az elbeszélő már felnőtt férfi, aki már régebb óta készül arra, hogy mindezt egy szép napon megírja, de csak most jutott el odáig, hogy képes legyen a történtek artikulációjára. Ebből a kettősségből fakad az elbeszélésnek az a különlegessége, hogy a kamaszkori látásmódot és a mindentudásból fakadó felülnézetet ötvözni tudja, ráadásul úgy, hogy az még nem lesz izzadságszagú.
A kvarcóra hét dallama egyszerre korrajz és krimi, bár az első műfajban jobbat alakít, mint a másodikban. De különös módon egyszerre történelmi, generációs regény, ifjúsági regény és misztikus thriller is. Történelmi regény annyiban, hogy a 80-as évek mainstream kultúráját, tárgyi világát tablószerűen hozza elénk, ekkor újdonság nálunk a Csillagok háborúja, ekkor pörög a Neoton Família, a Modern Talking, a tárgyi valóságot Zsigulik, magnók, lemezjátszók, Barkasok uralják, de megkerülhetetlen elem a csokoládés mesesajt, az úttörőmozgalom, Kádár János, no meg persze a Központi Bizottság titkára is. És ifjúsági regény is, hiszen a történet hősei a panelházak között kószáló kiskamaszok, és ilyen értelemben persze panelregény is. A regényben a panelházak mindenütt jelen vannak, uralják a városképet, szereplői a történetnek: otthonosak, de ugyanakkor idegenek is, Bence életterét, mikroklímáját jelentik, aki számára elhagyni a lakótelepet voltaképp határátlépést jelent (például amikor vívóedzésre megy). Illetve van misztikus vonulata is: a könyv közepétől bukkannak fel a természetfeletti elemek, melyek aztán a végén egy nagy sátánista szeánszba torkollanak, ördögidézéssel, emberáldozattal, kecskebakkal…
A regény cselekménye azon a ponton kezdődik, hogy az április 4-i ünnepség alatt az iskola udvarával szomszédos tízemeletes tetejéről leesik egy nő (leugrik, lelökik?), és ezzel valami végérvényesen megváltozik. Bence kíváncsi, utána megy a történteknek, de a rendőrség karjaiba fut, akik beszervezik „titkos ügynöknek” (ahogyan saját helyzetéről ő maga gondolkodik). Valójában azt várják tőle, hogy a környezetéről, osztálytársairól, tanárairól jelentse, hogy ki hallgat Szabad Európa Rádiót, ki jár hittanra, vagy éppen ki gondol mást ’56-ról, mint a hivatalos álláspont. Itt jön előtérbe a regény bipoláris szerkezete is, vannak a kádári hétköznapok, amikor nem történik semmi és senkit nem érhet semmi komolyabb meglepetés, de a felszín alatt van egy másik Magyarország, ami idegen, félelmetes, és más, mint a megszokott.
Az idő múlását a sokasodó halottak (valamennyien fiatal nők) jelzik, a regény terében ezen kívül nem történik semmi. Bence „nyomozása” nagyon lassan halad, csak véletlenszerűen jutnak tudtára különböző információk. A szerző pedig csak mantrázza a ’80-as évek toposzait, mintha muszáj volna leírnia mindent, ami csak az eszébe jut ’56-ról, a kádári Magyarországról, titokzatos halálesetekről, nyomozásról, sátánistákról, mondván ha összefűzik, úgyis könyv lesz belőle. Csak éppen a belső kohézió hiányzik, ami ezt a számtalan széttartó elemet össze tudná fogni és egy magasabb rendű egységbe tudná rendezni.
Elmarad tehát a katarzis Benedek Szabolcs könyvében: generációs nagyregény nem lett, nem tudja azt, amit például filmben tudott a Moszkva tér, ifjúsági kriminek vontatott, misztikus thrillernek pedig egyszerűen blődség, én rettenetes túlzásnak éreztem a végén az ördögidézős jelenetet. Benedek Szabolcs ennyi ötletből írhatott volna három jó könyvet is (de kettőt biztosan), persze hosszabb idő alatt, azonban így beömlesztve egy regénybe, rosszul kevés.
Benedek Szabolcs: A kvarcóra hét dallama
Libri Kiadó, 2015.