A kötet koncepciója az egyetem első hetére emlékeztetett, amikor bármilyen tantárgyra is ültünk be, minden előadó a halmazelmélettel nyitott, és abból vezették le az analízist, a lineáris algebrát, a programozást, mindent.
A kommunikációnak is van egy elmélete, van a küldő, meg a fogadó, a kettő között a csatorna, ezt zavarja a zaj és így tovább a jelekkel, a nyelvvel meg a testbeszéddel. Domokos Lajos azzal próbálkozik, hogy az információátadás kvázi matematikai alapjaiból vezesse le az újságírói tudnivalókat, például a műfajokat és a szerkesztés szempontjait. Ez egy jó alapötlet lehetne, mert nagyon jó íve lehetne a fejezeteknek, ha a tudományos alapoktól el tudna jutni az újságírással kapcsolatos tételekig, majd azt szemléletes példákkal tudná alátámasztani.
Domokos azonban ezt az ívet alapvető hibákkal valósítja meg. Először is a kvázi matematikai alapok tisztázásához hasznos lenne, ha legalább ő maga értené, amiről beszél, vagy ha érti is, közérthetően továbbadni sajnos nem sikerült.
Műfaj-definíciók
Ezután rendszerint elverekszi magát egy következtetésig, például egy műfaj definíciójáig. Ilyenkor a legrosszabb, hogy Domokos véresen komolyan veszi minden mondatát, és hogy tudományos, nem pedig használható, és nem is közérthető könyvet akart írni, így aztán minden definíció hosszabb és bonyolultabb, mint kellene. A másik probléma, hogy a kezdő újságíró, ha megérti is, nem sokra megy egy műfaj tudományos definíciójával, azzal legfeljebb elemezni tudna egy már megírt újságot. Ehelyett az adott műfajú cikk megírásához kellene segítséget adni. Itt van például a kommentár definíciója Domokos Lajostól:
“Magyar nevének megfelelően egy esemény, egy jelenség rövid, tömör megvilágítása a vele összefüggő más események, tények, adatok, háttér információk segítségével. A kommentárban a vélemény elsősorban a témaválasztásban, a tények csoportosításában, a különféle nézetek közötti válogatásban fejeződik ki, s csak ritkábban kíséri közvetlen véleménynyilvánítás. Ennek megfelelően a kommentár erőteljesen támaszkodik a tájékoztató műfajokra, miközben a publicisztikai műfajcsoportba ágyazódik.“
Ugyanez a Bevezetés a műfajismeretbe című könyvben Földes Annától:
“A kommentár szerzője rendszerint valamilyen aktuális kül- vagy belpolitikai eseményből indul ki, és méltatva annak fontosságát, értékelve jelentőségét – értelmezi is a történteket. Az értelmezés általában megköveteli a tények hátterének ismertetését, bizonyos lényeges összefüggések megvilágítását, esetleg az egymásnak ellentmondó tények vagy nézetek ütköztetését is. Ily módon a cikkíró nem egyszerűen tájékoztatja az olvasót, de többletinformációk nyújtásával, a rendelkezésre álló információk elmélyítésével és értékelésével segíti is saját véleménye kialakításában.“
Remélem, érezhető a különbség.
Példák és más témakörök
Ha megvolt a definíció, következnek a szemléltetésre felhozott példák, ezek többsége kommunista vagy náci elnyomó rezsimek kiadványaiból származik, de végül is a célnak megfelelnek. Egyet kivéve: a nagyvilág oknyomozó riportjainak sokaságából a műfaj szépségeit Domokos a saját, hetvenes években vidéki lapokba írt cikkeivel tudta a leghatékonyabban szemléltetni… Bob Woodward forog a sírjában, pedig a fószer még nem is halt meg.
A könyv további hibája, hogy mindenféle más szakmák műveléséhez is tanácsot akar adni. Az elején például nagyon szépen tisztázza az újságírás és a PR közötti különbséget, de aztán mindkettőhöz, sőt még más szakmák, például a marketing műveléséhez is ki akarja osztani az észt, ez így töredékes és használhatatlan, érdemes lett volna megmaradni az újságírásnál, ha már. Végül, talán mondanom sem kell, hogy az internet mint olyan egyetlen mondat erejéig bukkan fel a könyvben, mint olyasvalami, amin utána lehet nézni az információknak (a könyvet 2005-ben adták ki).