Kenedi János új kötete a 2000-ben szintén a Magvető Kiadó gondozásában megjelent K. belügyi iratfelmérő jelentése a kastélyból című könyv folytatásának is tekinthető. A ’48 és ’89 között regnáló diktatúra által létrehozott belügyi iratok nyilvánosságának kérdését tárgyalja általánosságban, néhány konkrét esettel, köszöntővel, nekrológgal, vitairattal fűszerezve.
Kenedi személye, munkássága, és utóbbi megítélése megosztja az ország lakosságának politikailag aktív, konkrét véleménnyel rendelkező részét. Az azonban kétségtelen, hogy körülbelül huszonöt évvel ezelőtt, 1990 tájékán, amikor az 56-os Intézet tudományos munkatársa lett, pályafutását és életét egy célra tette fel, ez pedig az 1989 előtt keletkezett belügyi iratok korlátlan nyilvánosságra hozása, amely azonban eddig nem valósult meg. Hogy miért, részben erre a kérdésre keresi a választ ez a könyv is, de csak egy oldalról, a szerző szemszögéből. Ráadásul a sorok között némi sértettséget is érzek, ami a kötet amúgy is kérdéses objektivitását tovább bomlasztja.
A kötet lényegében a szerző 2002 és 2014 között keletkezett közéleti tárgyú írásainak gyűjteménye, melyeknek döntő többsége az Élet és Irodalom hasábjain jelent meg első alkalommal. A szövegek néha szövevényesek, bár többségükben nyelvileg szépen formáltak, de száraz, elméleti ihletettségük okán helyenként rendkívül nehezen olvashatóak. Az első írás például, amelynek címe Komparatív spionisztika, Giovanni Comisso Velencei kémek című 1943-ban megjelent tényregényét aktualizálja annyiban, hogy a XVI. századbeli Velencei Köztársaság és a Rákosi-éra közötti párhuzamot boncolgatja. Ráadásul erre az elég homályos képre ráhúzza Karol Sauerland Harminc ezüst című írását, amelynek alcíme Besúgások és árulások, ettől az egész végül félelmetesen zavarossá válik. Közben azt is megtudjuk, hogy a zsidó-keresztény kultúra a nemzeti és a politikai állam között oszcillál, és hogy az évek folyamán különböző kelet-európai országokban (Lengyelország, Magyarország, NDK) milyen dinamikusan növekedett az évek múlásával az állambiztonsági szolgálatokban tevékenykedők lélekszáma.
A második fejezetben a diktatúra és a demokrácia kulisszái között zajló „Változatok az ügynöktörvényre” című színjáték titkaiba pillanthatunk be (persze Kenedi szemüvegén keresztül), amelyben a 2002. december 23-án elfogadott, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának felállításáról szóló törvény 2. paragrafusának a politikai döntéshozók részéről történő állítólagos elsikkasztásáról esik szó. Ez a téma azok számára is érdektelen, akik amúgy érdeklődnek a Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnökség (magyarul a belső elhárítás) által készített iratok nyilvánossága iránt, hacsaknem megszállott szakértői ennek a kérdésnek (mint például Kenedi maga).
Nem akarok tételesen végigmenni a könyv mind a tizenhét írásán, lényegében Kenedi János huszonöt éves küzdelmének második feléből villannak fel mozzanatok. A kötet alcíme egyébként Kafka A kastély című regényére utal, amelyben K-t hivatalnokok és szabályok rengetege gátolja meg abban, hogy bejusson a kastélyba. Ez a cím kétségtelenül ötletes és telitalálat is, hiszen utal benne önmagára, aki nem tudta elérni a belügyi iratok korlátlan hozzáférését. Kenedi János alapelve alighanem Timothy Garton Ash állítása, miszerint „minél nagyobb a feltárás, annál nagyobb a demokrácia”. A szerző saját magát így jellemzi: „demokrata vagyok és semmi más”, vagyis saját küzdelmét a diktatúra és a demokrácia közötti harc párhuzamaként éli meg és úgy is láttatja. Ezen a ponton érzek némi sértettséget és frusztrációt, hiszen ez a cél nem valósult meg. Az ágytálban például arról olvasunk, hogy 2004 decemberében az MSZP az ügynökakták korlátozás nélküli nyilvánosságra hozatalára tett javaslatot. Az elképzelés mellett akkor teljes mellszélességgel kiállt Burány Sándor, Lendvai Ildikó, Hiller István, de még Gyurcsány Ferenc is. 2005 áprilisában azonban az ötlet váratlanul elhalt, Kenedi szerint a fogkrémet visszanyomták a tubusba. 2007-ben aztán Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök pont Kenedit bízta meg az állambiztonsági iratok átadását vizsgáló szakértői bizottság vezetésével. A Kenedi-bizottság tevékenységével a kötet harminc oldalnyi terjedelemben foglalkozik – a bizottságot aztán 2010 decemberében a Fidesz-kormány indoklás nélkül feloszlatta.
A könyvben szerepel még néhány konkrét eset is nyilvánosságra került ügyekből, de olvashatunk Lakatos Andrásról, Bibó Istvánról (aki Kenedi számára kétségkívül egy ikon), Nagy Imréről, Bikich Gáborról, Szabó Zoltánról és még sokan másokról. A kötet utolsó írásában, melynek címe Ferdinánd, a bika Joachim Gauck életútjával ismerkedhetünk meg, aki Németországban elérte az egykori Stasi iratok megtekinthetőségét még a ’90-es évek elején, és ilyen minőségében talán Kenedi példaképének is tekinthető.
Visszás a kép, amely a könyv elolvasása után kialakult: a téma nem volt túl érdekes (én merőben másra számítottam), a stílusa száraz, a tálalás pedig egyoldalú, hiszen tudomást sem vesz a korlátlan hozzáférés veszélyeire figyelmeztető hangokról. Elolvasását azoknak ajánlom, akik kifejezetten érdeklődnek a téma iránt és szeretnének egyetérteni vagy épp indulatosan vitatkozni a szerzővel.
Kenedi János: Hálózati munkára nem alkalmas – K. belügyi iratfelmérő újabb jelentései
Magvető Kiadó, 2015.