Olvasmányos, ugyanakkor tudományos igényű könyvet kaphat az olvasó, amelyben a vészkorszak egy eddig kevésbé ismert részletét tárja föl a szerző: a Budapesten működő polgári ellenállási mozgalmat.
Kovács Gellért Budapesten született, de kilencéves kora (1983) óta Svédországban, Stockholmban él. Ezt a munkáját is svéd nyelven írta Skymning över Budapest címen, s Harrach Ágnes ültette át magyar nyelvre. A kötet alcíme már többet elárul a tartalomról: Az embermentés és az ellenállás története 1944-45-ben.
Ezek a körök elsősorban angolszász integrációval bírtak, vagyis a tagjai a Szovjetuniótól pont annyira idegenkedtek, mint a náci Németországtól. Nem csak az ország világháborúból való kiugrását és a megszálló németekkel való szembefordulását próbálta meg elérni, de az embermentés, különösen az üldözött zsidók mentésében is fontos tevékenységet fejtett ki. Valószínűleg nem csak a történelmi események szerencsés összjátékának, de az ő, és a velük együttműködő külföldi, semleges diplomaták tevékenységének tudható be az, hogy a németek által megszállt területek közül Budapesten maradt életben a legtöbb zsidó.
A szerző a könyv első hetven oldalán vázlatos formában ismerteti Magyarország történetét az államalapítástól 1944-ig, különös tekintettel a zsidók jelenlétére és helyzetére. Néha megmosolyogtató megállapításokat is tesz, számtalan komoly igazsággal egybegyúrva, így például megtudhatjuk, hogy Corvin Mátyás volt a legnagyobb magyar király, akinek korai halálát követően elözönlötték az országot a törökök, akik elől a zsidók Nyugat-Magyarországra menekültek. Olvashatunk a XIX. század második feléről, a zsidó-magyar együttélés aranykoráról is, az első világégésről, a Tanácsköztársaságról, és az annak bukása után megerősödő antiszemitizmusról. A harmincas évek revizionista politikájáról, a bécsi döntésekről és azok felülvizsgálatától való rettegésről, amely Magyarországot a német szövetség mellett fixálta, vagyis arról a kényszerpályáról, amely mentén az ország óhatatlanul belesodródott a Második Világháborúba. És hipp-hopp már itt is van 1944. március 19-e, a német megszállás szomorú vasárnapja.
A megszállás után szinte nyomban megkezdődtek a vidéki deportálások, amelyek borzasztó gyorsan és hatékonyan vezettek oda, hogy a vidéki zsidóság gyakorlatilag eltűnt, hiszen mindenkit elvittek, akinek nem sikerült gyorsan külföldre vagy Budapestre menekülnie. Sajnos ezzel kevesen éltek, a többség ugyanis még akkor sem hitte el, hogy mi vár rá, amikor a vasútállomáson várakozó marhavagonok felé hajtották. Az akciókat német irányítás mellett, magyar csendőri segédlettel hajtották végre, miközben a szemlélő többség a közömbösség és a kétségbeesés között őrlődött. Ebben az időszakban kezdett el éledezni az ellenállás, és annak legfontosabb csoportja, a Magyar Függetlenségi Mozgalom.
A könyv tulajdonképpeni főalakja – svéd könyv lévén ki is lehetne más – Raoul Wallenberg, aki a 115. oldalon bukkan föl először, majd mintegy húsz oldalon át az 1944. július 9-i Budapestre érkezése előtti életével ismerkedhetünk meg. Ez után kezdődik az ellenállás és embermentés történetének ismertetése, amelyben már valóban kevéssé ismert tények tárulnak fel. Hiszen a deportálásokról, a budapesti nagy gettóról vagy a ’44 telén gyalog nyugatra hajtott zsidókról mindenki hallott (ilyen meneten vesztette életét többek közt Radnóti Miklós is), viszont az ellenállásról nem, mert arról (beleértve Wallenberg személyét is) a szovjet megszállást követő negyven évben nem volt ildomos beszélni. Persze azokról, akik nem élték túl a németek és a nyilasok uralmát (például Bajcsy-Zsilinszky Endre, Tartsay Vilmos vagy épp Kiss János altábornagy) utcákat neveztek el, de ne legyenek kétségeink, hogy milyen sors várt volna rájuk, ha megérik a kommunista hatalomátvételt.
Kovács Gellért feltáró munkájához négy svéd, nyolc magyar és egy brit levéltárat keresett meg, de számtalan személyes és telefonos interjút készített túlélőkkel vagy az ellenállási mozgalomban résztvevők hozzátartozóival. Többször egyeztetett más, a korszakot kutató történészekkel és számtalan levelet és e-mailt váltott a kor szakértőivel. Munkájának alapja Wallenberg fennmaradt naptára volt, amelybe a svéd diplomata precízen feljegyezte programját. Ez persze nem egy napló, amelyből kiderül, hogy mikor mit csinált, hiszen annak illetéktelen kezekbe kerülése esetén nagy valószínűleg az életével fizetett volna. A naptárban csak időpontok, nevek, rejtélyes rövidítések és néha helyek szerepelnek. A történész ezekből próbálta reprodukálni Wallenberg programját napról-napra, óráról-órára, összevetve a naptár bejegyzéseit mások visszaemlékezéseivel. A siker persze részleges – nem is lehet másmilyen – a konspiratív tevékenység miatt mindenki igyekezett minél kevesebb nyomot hagyni maga után, ez azonban nem csak a korabeli németek és nyilasok munkáját nehezítette meg, hanem a mai kor történészéét is. Ezért a könyv hemzseg az olyan, kevéssé tudományosnak tűnő feltételezésektől, hogy amennyiben ez a jelölés ezt vagy amazt jelenti, akkor Wallenberg ezzel vagy azzal találkozhatott, akivel akár arról is beszélhettek, hogy… Ugyanilyen logikázás kérdése az is, hogy miért likvidálták Wallenberget a szovjetek: annak állítólagos angol-amerikai titkosszolgálati kapcsolatai miatt, vagy mert a birtokában volt egy dokumentum, amely igazolta, hogy a katinyi vérengzést valójában nem a németek, hanem az NKVD hajtotta végre. Ez is olyan dolog, amire valószínűleg már sosem fog fény derülni.
Kovács maga is tudatában van munkája esetlegességeinek, ezért gyakran több lehetséges magyarázatot megad, jelölve, hogy szerinte melyik a valószínűbb (rendszerint az, amelyik valamilyen más, közvetett bizonyítékkal is alátámasztható). Ugyanígy vannak Wallenbergnek olyan útjai, tettei, cselekedetei, amelyekre több résztvevő egészen másképp emlékszik vissza, ezeket mindig párhuzamosan ismerteti a szerző, de kiemeli, hogy szerinte melyik verzió áll közelebb a valósághoz, de van olyan is, amikor valamennyi párhuzamos történetet legendának bélyegzi.
A könyv segítségével megismerkedhetünk az embermentési és ellenállási mozgalom résztvevőivel: a svéd, a svájci és a spanyol nagykövetséggel, hogyan mentették az üldözötteket, milyen védett házakat hoztak létre, milyen véd- és útleveleket bocsátottak ki. Milyen embermentő tevékenységet folytattak a magyarországi egyházak, hogyan bújtattak zsidókat a saját életük kockáztatásával. Megtudhatjuk, mi volt a KISKA (Kisegítő Karhatalmi Alakulat), az ellenállás fegyveres ereje, amely hivatalosan arra jött létre, hogy részt vegyen a város védelmében, valódi célja azonban az volt, hogy egy konkrét pillanatban meglepetésszerűen szembeforduljon a németekkel és átvegye az ellenőrzést a város felett. A sors fintora, hogy lebukásuk miatt erre nem került sor, viszont így is sok lelket mentettek meg. Megtudhatjuk, hogy ki volt Zsabka Kálmán, Soós Géza, Mikó Zoltán, Kudra Lajos, Kelecsényi Elek, Parádi István, Alapy Gábor, Fábry Pál és még oly sokan mások, akik próbáltak tenni valamit az elhatalmasodó őrület ellen.
Kovács Gellért munkájának fő érdeme, hogy 1944-45 történetének másik, kevésbé ismert felét tárja fel, azt, hogy Magyarország sem mindenben szolgálta ki, nem mindenben működött együtt a megszálló németekkel, hogy itt is sokan voltak, akik egy másik, egy független és demokratikus országról álmodtak, ahol senkinek sem kell rettegnie. Természetesen a témával a svéd-magyar szerző darázsfészekbe nyúl, hiszen a téma idehaza mind a mai napig erősen polarizálja a társadalom politikailag aktív részét, elég csak a 2014 tavaszán felállított Holocaust emlékműre gondolni. Bizonyos körökben az ellenállási mozgalom minden egyes tagját hazaárulónak tartják, míg a másik oldal a magyar hadsereg kötelékében a németek oldalán kitartókat nácizza le (és most természetesen az egyszerű katonákra gondolok, nem a népirtást tevékenyen végrehajtókra).
Vagyis gondolatébresztő, olvasmányos, hiánypótló, alaposan jegyzetelt, korrekt képanyaggal ellátott kötetet adott a kezünkbe a Libri Kiadó. Előítéletektől mentes, nyitott befogadásra mindenki számára ajánlható, aki a korszak iránt érdeklődik.
Kovács Gellért: Alkonyat Budapest felett
Libri Kiadó, 2015.