Egy lezárt terület, egy zóna, ahol a természet törvényei nem úgy viselkednek, ahogy illene nekik. Ahol különös dolgok történnek, ahol emberek halnak meg furcsa módokon, ahova tilos bemenni, csak bizonyos expedíciók tehetik ezt meg. Amik aztán furcsa véget érnek… Egy expedíció, ahol a részvevőknek nincs neve, csak a foglalkozásuk alapján tudjuk megkülönböztetni őket: a Biológus, a Geodéta, a Pszichológus stb. Olyan lények és olyan rejtélyes események, amik mintha a legrosszabb rémálmainkból léptek volna elő…
…vagy éppen Lovecraft sötét világából. Az eddig felsoroltak pedig Stanislav Lem és a Sztrugackij-fivérek történeteiből valók. Jeff Vandermeer Expedícióját olvasva deja vu-vel küzd az ember: ilyet már láttunk, ezt már olvastuk, ez ismerős. Ennek ellenére igen kellemes szórakozást nyújt annak, aki szereti az elborult sci-fiket. Talán éppen azért, mert a régi “sablonokat” használja – manapság már nem divatos ilyeneket írni, úgyhogy már csak ezért is üdítően hathat. Másrészt meg – bár először nem úgy tűnik – de jól van megírva. Nem úgy, hogy szórakoztató olvasni, eleinte sutának is találhatja az ember, de ahogy halad előre az olvasó, egyre valószínűbbé válik, hogy ez szándékos koncepció. Nem egy olvasmányos regényt akart írni Jeff Vandermeer, hanem elgondolkodtatót. Hátborzongatót. Nyomasztót. Ehhez pedig egy eszköz a stílus is, az expedíció biológusának száraz, nem túl érdekes stílusa.
Más kérdés, hogy az, hogy biológusról van szó, nem sok mindenből derül ki, leginkább csak abból, hogy az első szám első személyben narráló személy így hivatkozik magára, és néha egy kicsit biológusosabb témákkal és tevékenységekkel foglalkozik, olyanokkal, amiket a valószínűleg nem hozzáértő szerző annak gondolt. Én ismerek biológusokat, viszonylag sok van belőlük az ismeretségi körömben, de egyik sem így gondolkodik, mint ez a “sablon-biológus”. Ugyanakkor itt nem a biológusságán van a hangsúly, hanem a személyén, az érzésein és sérülésein, amiket az expedíció előtti múltjából hozott magával.
A főszereplő megismerésén kívül persze a rejtély kibogozása is folyton továbblökdösi a kíváncsi olvasót a nehéz szövegen. A kép mindig tisztul valamennyit, de természetesen még nem áll össze egésszé, már csak azért sem, mert az Expedíció egy trilógia első része. A sorozat arról a Déli Végek nevű ügynökségről kapta a címét, amely harminc éve küldi az eredménytelen expedíciókat az X Térségbe, és közben folyamatosan próbálja eltitkolni a világ elől, ami ott folyik. Az Agave a tervek szerint még az idén kihozza a második és a harmadik részt is: a Kontroll az ügynökség berkein belül fog játszódni, a harmadik kötetben pedig mind az X területen belül, mind a szervezetben fonódnak majd tovább a szálak…
Nem csak azért várom kíváncsian ezeket a részeket, mert remélem, hogy kikerekedik valami érdekes, egységes kép. Hanem azért is, mert azok alapján talán el lehet dönteni, hogy az Expedíció megoldásai tényleg szándékosan olyanok-e, amilyenek, van-e ezek mögött valami koncepció, vagy – ez a rosszabb (és szerintem valószínűtlenebb) eset – Jeff Vandermeer egyszerűen ennyire képes. Szóval, én várom a következő részeket, igaz, én kifejezetten bírom az ilyen “fura” sci-fiket. Akinek viszont ez nem a stílusa, az talán inkább ne ezzel a könyvvel próbáljon megismerkedni a műfajjal…
Jeff VanderMeer: Expedíció
Agave Kiadó, 2014.