A harmadik rész nem tetszett, de ez a negyedik jól sikerült, ez egy nagyszerű skandináv krimi a zsáner összes sajátos stílusjegyével.
A könyv legfőbb témája a társadalomkritika, de innen nehéz megítélni, Dániában mennyire jellemző vagy egyáltalán létező, amiről a könyv szól. Két szálon fut a történet, az egyik a múltban játszódik, amelyben Nete ritka rossz csillagzat alatt született: az édesanyja meghalt, a féleszű apja pedig nem tanította meg, hogyan kell egy lánynak viselkednie. Ebből kifolyólag mindenki kihasználja és megalázza, és a történetszál lényege szegény lány sok-sok évnyi vesszőfutása, amelynek a végén még sterilizálják is. Amikor az élete végre mégis sínre kerül, a múltja utána nyúl és ismét tönkreteszi, és akkor már tényleg csak a bosszú marad számára, méghozzá az összes rosszakarója ellen egyszerre. A múltban is ide-oda ugrálunk a történetben, de könnyű követni, a történet színvonalasan és jól érthetően van felépítve.
A jelenben Carl és csapata olyan emberek után nyomoz, akik látszólag nem álltak kapcsolatban, mégis mind ugyanazon a napon tűntek el. Egy idő után összekapcsolódnak a szálak – a jelek szerint tehát Nete bosszúja sikeres volt, de ebben azért még lesz egy-két csavar a könyv végéig. A könyvben a társadalomkritika is kettős: az egyik szál a nők megalázása a múltban, a másik pedig a szélsőjobboldali nézetek térnyerése a jelenkori Dániában. A kettőt az a fasiszta orvos köti össze, aki Nete-tel is az elsők között bánt el, a jelenben pedig a parlamentbe készülő párt alapítója és vezetője. Ez utóbbi témáról a szerző azonban nem mond túl sokat: sajnos túl könnyű megoldás lenne, ha a szélsőjobboldali politikusokról ténylegesen kiderülne, hogy bűnözők.
A nyomozók munkája sokkal érdekesebb, mint az előző részben volt: a Q-ügyosztály tagjai ezúttal szerencsére nem viselkednek mind úgy, mint a bolondok. Ellenkezőleg, Assadról és Rose-ról is egyre több minden kiderül – még messze nincs megfejtve a személyiségük, de legalább kibontakoznak az olvasó előtt, nem csak még furcsábbak lesznek (mint a harmadik részben). Rose-ról például Carl kideríti, hogy tényleg van Yrsa nevű testvére, Assad pedig egyre speciálisabb rendőri képességeket mutat fel. Carl kapcsán pedig ugyanaz a lövöldözés kerül elő, mint ahol Hardy annak idején lebénult, ezzel kapcsolatban elindul egy független nyomozás is (mármint Carltól független), de a kötetben még nem bontakozik ki ez a szál – kíváncsi leszek, a szerző meddig húzza még őket.
Van még két, különösen erős pontja a könyvnek: az egyik egy alkoholista monológja, Jussi Adler-Olsen csodálatosan elkapta a stílust, amilyen egy alkoholista gondolkodása a valóságban is lehet. A könyv végén pedig a főszereplő Carl egy olyan, rendkívül bizarr, mégis szórakoztató szituációba kerül, amiért külön is megérte elolvasni a könyvet – ott fog egyébként kiderülni, sikeres volt-e Nete bosszúja.
Én nem vagyok tökéletes ismerője a skandináv krimiknek, ez a hatodik volt, amit elolvastam a sok közül, de eddig ez volt a legjobb közülük. A társadalomkritikája jogos, a bűntények borzalmasak, a rendőrök magánélete pedig szórakoztató – ha egyet kellene ajánlanom, eddig ezt ajánlanám elsőként a stílussal való ismerkedéshez (és rögtön utána az Elvetemülteket).
Jussi Adler-Olsen: A 64-es betegnapló
Animus Kiadó, 2013.