Személyes naplót reméltem, de ez egy távolságtartó, politikai témájú memoár Párizsról, megfűszerezve két rendkívüli férfi önéletrajzával.
Amikor először kézbe vettem a könyvet, azt hittem, hogy egy naplószerű, személyes bejegyzésekkel teli szerelmi történet lesz, mely betekintést biztosít Kati Marton, a híres, magyar származású, amerikai írónő életébe. Azonban valamelyest csalódnom kellett, hiszen műfaja szerint az írás ugyan memoár – ez szerkezetileg is tükröződik a könyvben és egyes szám első személyben is íródott -, azonban az intim hangulatot mégis nélkülözi. A címe szerint a történet leginkább Párizsról és az írónő szerelmeiről szól, viszont a stílusa rideg és távolságtartó. Nem éreztem a személyes kapcsolatot sem a könyvvel, sem az írónővel, aki szinte szárazon közli a tényeket, és az én szívemet se járja át a mondanivalója. A közelmúltban kezdődik a cselekmény, majd visszaugrunk Kati Marton fiatalkorához, míg végül a jelenben zajló eseményekkel zárul.
A szövegezése könnyen érthető, azonban ismerni kell az amerikai és nemzetközi politikai elit résztvevőit és fontos történelmi eseményeit ahhoz, hogy kellően megértsük az egyes szereplők jelentőségét. Emiatt lényegesen leszűkül az az olvasói réteg, akiknek élményt jelenthet a könyv. A műben Kati Marton gyakran emleget olyan politikusokat is, mint Hillary Clinton vagy Barack Obama, emiatt fellengzős, sznob érzet keletkezik az olvasóban. Egy memoártól azt várná az ember, hogy az érzéseiről, azokról az el nem feledett pillanatokról ír, amelyek oly becsessé és értékessé teszik az emberi létet. Hacsak egy kevéske ideig is, de legalább belátást engedne az író legféltettebb titkaiba, érzésekbe, amelyek megérintenek minket, olvasókat is. Azonban kirekesztettek maradunk, mert ezeknek az érzelmeknek az érintése felületes és Kati Marton személyéről vajmi keveset tudunk meg. A könyv egyfajta érdekes keveredése egy párizsi útikalauznak és két önéletrajzi könyvnek, amelyek Peter Jenningsről és Richard Holbrooke-ról szólnak.
A könyv címe is ezt a kettősséget tükrözi, nem áll össze egy egésszé, hanem darabos és felületes marad. Több témába kapott bele az író ahelyett, hogy egy témát vitt volna végig. Mellett szól azért a rövidsége, illetve a közepén található fényképalbum, amely segít az olvasónak, hogy jobban beleélje magát az eseményekbe. Azoknak tudnám ajánlani, akik személyesen is Kati Marton rajongói, esetleg több könyvét is olvasták már és szeretik a stílusát, valamint akik kerülik az érzelgős, túlzottan romantikus történeteket.
Kati Marton: Párizs – Szerelmeim története
Corvina Kiadó, 2013.