A csöppnyi termetű, de annál nagyobb zseni Bean, aki utcagyerekből vált az emberi faj megmentőjének jobbkezévé, Ender Wiggin árnyékában lett a Hangyháború veteránja. Ender a saját biztonsága érdekében nem tér vissza a Földre, ám a többi Hadiskolás gyerek igen, köztük Bean is. Az Árnyék-sorozat második kötete azt a problémát járja körbe, mihez kezd a szó szerint “földhözragadt” világ az űrháborúban győztes gyerekekkel.
Vagyis inkább mit kezdenek a taktikai és stratégiai zseniket képző Hadiskola diákjai az anyagbolygójukkal, meg a rajta kialakult, végletekig kiéleződött helyzettel. Mert bár ez a regény is a jövőben játszódik, ez a világ sokkal jobban hasonlít a mostani világunkra: a külső, idegen fenyegetés elmúltával a nemzetállamok egymás ellen fordulnak, és hol diplomáciai, hol katonai lépésekkel, agresszióval és finom cselekkel igyekeznek pozícióba könyökölni magukat. Ebbe a sakkjátszmába csöppenek bele a gyerekek, akik először csak gyalogoknak tűnnek a táblán, de hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a kvalitásaik szerint nagymesternek is alkalmasak. De vajon felismeri ezt a világ is, amely egyelőre csak furcsa gyerekeket lát bennük? És vajon sikerül-e egymás ellen fordítani őket vagy győz a szolidaritás, a közös kapocs, a Hadiskolában eltöltött közös idő, az élmények, melyekben senki más nem osztozik velük a Földtekén?
Orson Scott Card ezen regénye sokkal kevésbé sci-fi, mint az eddig megjelent Végjáték-történetek. Gyakorlatilag egy közeljövőben játszódó háborús konfliktust ír le – aki szerette Tom Clancy regényeit, vagy a Háború 2020-bant, annak ismerős lesz a szituáció: a nagyhatalmak összeeresztése egy képzeletbeli, jövőbe helyezett csatatéren. Mindig érdekes eljátszani, azzal, hogy „mi lenne, ha”, „ki győzne, ha…” – ezzel foglalkoznak az ilyen típusú regények.
Persze itt már egy “bejáratott” sci-fi-világban folyik a cselekmény, úgyhogy kilóg azért néhány dolog, melyek közül a legnehezebben lenyelhető béka a szuperokos stratéga-gyerekek léte. Ilyen gyerekek sosem léteztek, ráadásul a regényben sem gyerekként viselkednek, és az emberi faj úgy működik (a valóságban), hogy az ilyen fiatal egyedeik a világuralomra törnek. De ez nem fogja zavarni azt, aki az eddigi OSC-regényekben nem akadt fenn ezen – igaz, most, hogy sokkal inkább a saját világunkra ismerünk rá a regény hátterében, azért problémásabbnak látszik. A többi különbség azonban szinte fel sem tűnik, egy kis technikai fejlődés itt, új fegyver ott, és kész.
A történet szereplői ismerősek: a Hadiskolából Petra meg Bean, illetve az utóbbi nemezise, Achilles tűnik fel, és persze a jövőbeli Hegemón, a Wiggin család első gyereke, Ender rémisztő bátyja, Peter. És itt érkezünk el a regény negatív oldalához: a régi ismerősök demisztifikálásához, a Végjáték kulcsszereplőinek “meggyalázásához”. Az Árnyék-sorozat első történetében is ez történt, de ott csak Bean, és néhány egyéb, bizonyos szempontból kisebb hatású szereplő vagy esemény volt az áldozat. Itt azonban maga a Wiggin-család kerül egészen más megvilágításba, és amit látunk, egyáltalán nem tetszik. Peter (a nagy Peter!) háttérbe szorul, a szülők “új” arca meg olyan pofon az eddigi rajongóknak, amit nem tudok máshoz hasonlítani, mint ahhoz a virtuális pofánvágáshoz, amit a Star Wars rajongók éltek meg akkor, mikor bekerültek a képbe a midikloriánok.
A történet ráadásul sokkal kevésbé jó, mint a Végjáték világának eddig megjelent köteteié – persze borzasztóan izgalmas, de a fordulatok minősége, a sokrétűség, a tartalmasság már közel sem olyan szintű. Ugyanakkor OSC továbbra is nagyszerűen ír, vannak ragyogó pillanatok, eszmefuttatások, érdekes figurák. Ahogy a mormon gyökerekkel rendelkező Orscon Scott Cardnál általában, most is a vallási kérdések, a vallásos karakterek a legizgalmasabbak. A Hegemón árnyékában tehát nem a Végjáték-univerzum fénypontja, de aki szerette az ilyesmit az író eddigi regényeiben, az most sem fog csalódni.
Orson Scott Card: A Hegemón árnyékában
Alexandra Kiadó, 2012.