Ivásról, piálásról, szűrésről, nyakalásról, vedelésről és a másnapokra jellemző világvége hangulatról, depresszióról, fejfájásról és halálközeli utazásokról szól ez a kedélyes könyvecske, amely gazdag képanyaggal és 66 recepttel is kedveskedik a nyájas olvasónak. A recenzens azt viszont már az elején elárulja, hogy többet várt eme becses kötettől, mint amit az elolvasása során ténylegesen kapott.
Cserna-Szabó András és Darida Benedek közös munkája nem teljesen új, már két alkalommal is megjelent. Ez a kiadás az öt éve megjelent eredetitől (amelynek címe Jaj a legyőzötteknek) sokban különbözik: míg az mindössze 250 oldal, ez 350; abban 52 recept található ebben 66, és persze átalakult, kibővült a képek kollekciója is, és az új változathoz új borító is dukált. A szerzők egy Origónak adott interjúban elmondták, hogy felolvasóestek, író-olvasó találkozók közben kapott visszajelzések, észrevételek mentén írták tovább a könyvet, így került bele többek között az F. Scott Fitzgeraldról, a Bukowskiról és a zugivásról szóló fejezet is. Az más kérdés, hogy van ezek között is olyan, amit ha elhagynánk, a könyv nem szenvedne túl nagy csorbát, vagyis megint igaz lehet a régi mondás: a kevés néha több.
A bornak, a mámornak és az extázisnak már sokan és sokszor állítottak emléket, ez a könyv azonban az ivás sötétebb oldalát járja körbe, hogy tudniillik a muri nem feltétlenül a tetőponton ér véget, hanem van annak folytatása másnap is: a Másnap. Az Ókortól elkezdve egészen napjainkig vonulnak előttünk az írók, költők, alkotók, akik – tisztesség ne essék szólván – alkoholisták voltak. Kezdődik Platón Lakomájával és Szókratésszel, aki állítólag bárkit az asztal alá tudott inni, de itt van Nagy Sándor, Nero, Apicius, aztán a tintás arabok (mert régen is voltak ám ilyenek), majd később Brillat-Savarin, De Quincey, Ibsen, Jack London, a magyar poéták, közülük is kiemelve Adyt és Weörest. Közben olvashatunk elmélkedést az abszintról, melyről a szerzők azt állítják, nélküle elmaradt volna a szimbolizmus és az expresszionizmus, a nőkről (amely legalább annyira sértő, amennyire alpári), a vérről, a zugivásról, a detektívekről (ez utóbbi egy valóságos csoda: épp annyira fárasztó, amennyire fölösleges). De folytatódnak a portrék is: Hašek, Kafka, Bulgakov, Hemingway, Hrabal, Hamvas Béla, Hajnóczy Péter, Hoffmann, Oliver Reed, Keith Floyd és még sokan mások. A nagyra becsült szerzőpáros csak egyetlen apró momentumon lendül át nyeglén: a könyv hasábjain citált emberek, alkotók nem azért hoztak létre valami maradandót, mert az italhoz való viszonyuk abúzus jellegű volt, hanem annak ellenére, és ez nagy különbség.
A könyv nyelvezetére az erőltetett derültség, izzadságszagú könnyedség jellemző. Helyenként a szaktudományos könyvek paródiájaként is olvasható, s mint ilyennek, vannak határozott erényei is. Egyes részei valóban szórakoztatók, viszont azok a fejezetek, amelyek feleslegesek vagy csak simán túlírtak, lényegesen lerontják az átlagot. Van néhány olyan kifejezés, melyekről talán azt gondolták a szerzők, hogy ezektől lesz igazán döfi ez a könyv, nekem azonban a homlokom kezdett el gyöngyözni tőlük, és miután minden oldalon átlag háromszor fordulnak elő, gyakorlatilag folyamatosan szakadt rólam a víz olvasás közben. Ilyen szavak (a teljesség igénye nélkül): az „alapvetés”, a „kattzenjammerológia” és a „zákányosság”, sőt helyenként akár kombinációban is, így hogy „kattzenjammerológiai alapvetés” – döbbenetes!
Jellemző még a könyvre, hogy jóllehet a másnaposság kialakulásának alapfeltétele a nagy mennyiségű alkoholos ital különböző kombinációkban történő elfogyasztása (reméljük ez is „kattzenjammerológiai alapvetés”, afféle definíció), mégis olybá tűnik számomra, hogy a fogyasztás aktusa terjedelmileg jobban reprezentált a könyvben, mint a másnapos állapot és az ellene javasolt kúrák, gyógymódok, vagy éppen az alcímben is citált másnapos sütés-főzés. Maguk a szerzők is szájukhoz emelt söröskorsóval a kezükben szerepelnek a belső borítón, s nem zákányos állapotban haldokolva borogatással a homlokukon vagy éppen remegő kézzel kevergetve a korhelylevest vagy a pacalcsorbát.
A Fortepan gyűjteményből származó képanyagra azt gondolom, senkinek sem lehet panasza, ez az egyik erőssége a könyvnek: jól megválogatva, remekül illusztrálja a tartalmat, az elrendezése is tetszetős. Sajnos ennyi pozitívum nem mondható el a kötet receptanyagáról: a 66 recept egy része elnagyolt, elpoénkodott, olyan, aminek kipróbálása egyáltalán nem reális egy átlagos hazai konyhában. Nem nagyon tudom hová tenni az ilyen instrukciókat: „… felhasítjuk (a bárány) hasüregét bicsakunkkal, majd kitépjük máját, tüdejét, szívét és beleit”, ez viccnek talán nem rossz, de receptnek igen, és azt sem tudom, honnan szerezhetnék kocaemlőt vagy éppen fiatal állat heréit, hogy némely még egzotikusabb alapanyagról ne is beszéljünk.
Végeredményben inkább tarthatjuk ezt a kiadványt az italozás világtörténetének vagy jelentős nagyivók tablójának, mintsem gasztro-kulturális produktumnak. Ha például összevetjük ezt a könyvet a Cserna-Szabó András és Fehér Béla koprodukciójában íródott Ede a levesbennel, mely kialakításában, felépítésében, kép- és recepttartalmában sokban hasonlít erre, mindjárt észlelni fogjuk a minőségbeli differenciát is, amit csak és kizárólag a mögöttes tartalom okoz. Vagyis a másnapos sütés-főzés, vagy a másnaposság kezelése, kúrálása mint főtéma, nem képes önmagában elvinni a hátán egy ilyen kaliberű kiadványt, a szerzők ezért mindenbe belekapnak egy kicsit, a végeredmény viszont messzire került a címben meghirdetett célkitűzéstől.
Cserna-Szabó András – Darida Benedek: Nagy macskajajkönyv
Magvető Kiadó, 2012.