Ez az igazán intelligens írói megoldásokban bővelkedő könyv hat történetet dolgoz fel, amelyek teljesen különbözőek egymástól, mind történetükben, mind időben és stílusban, ráadásul mind a hat fejezetet különböző fordító ültette át magyar nyelvre. Néha kiindulnak szálak, amelyek összekapcsolják őket, de nem kell nagy dolgokra gondolni, tárgyak, írások, apró jelek tűnnek csak fel. Az író nem erőszakolja rá magát az olvasóra, nekünk kell felismerni, hogy miért pont ezeket választotta.
A történet egy ideig előre halad az időben egy posztapokaliptikus, bizarr jövőig, majd újra visszafelé, lépésről lépésre oda, ahonnan az egész könyv elindult. És közben mindenből kapunk egy kis ízelítőt: kalandregény, krimi, romantika, sci-fi és humor.
Az első rész Adam Ewing fiatal ügyvédről szól, aki a XIX. században, apósa kedvéért Maorik szigetére hajózik egy rabszolgákkal kapcsolatos szerződés aláírása miatt, azonban a hazafelé út alatt teljesen megváltoznak az addigi nézetei. A fejezet korhű nyelvezettel lett megírva, részlesen és nagyon élvezetesen.
A második részben Robert Frobischer, az álmodozó, léha zeneszerző az adósságai elől menekülve kottaírói állást vállal egy híres zeneszerzőnél, ahol megkomponálja a Felhőatlasz-szextettet. Ez a fejezet olyan szépen lett megírva, hogy szinte halljuk a zenét és érezzük a kastély körüli levegőt hozzá.
A harmadik rész az 1970-es években játszódik, ahol egy fiatal riporternő megpróbálja leleplezni egy atomenergiával foglalkozó gyár biztonsági hibáit, amit a korrupt vezetők megpróbálnak eltitkolni. Ez a fejezet egy mai krimi stílusában íródott, izgalmas, bár a főszereplőnek néha meglepően nagy szerencséje van.
A negyedik rész a legmulatságosabb: Timothy Cavendish, egy kiadó, rettenetes megpróbáltatásokat él át, miközben akaratán kívül szanatóriumba kerül. Ugyanis ebben az idősek klubjában éppen az időseket nem veszik emberszámba, de persze akad egy-két lázadó, aki megpróbálja a lehetetlent. Ezt a részt képtelenség mosolygás nélkül olvasni, annyira szerethető a humora, időnként hangosan felnevettem olvasás közben.
Az ötödik részben már a jövőben vagyunk, Sonmi-451 egy klón, aki a tisztavérüeket szolgálja egészen addig, amíg független gondolatai nem kezdenek támadni, ezért a Forradalom aktivistái megszöktetik. Itt elég bizarr képekkel találkozunk, mint amikor Sonmi megismeri a klóngyártás háttérfolyamatait, ami az olvasó emlékezetébe is túlságosan beleég.
A hatodik történet már egy nagyon távoli, posztapokaliptikus jövőben játszódik, ahol a megmaradt kis kolónia Sonmit istenként tiszteli. A fejezet nyelvezetét szokni kellett, mivel a Földön megmaradt emberek beszédformája leegyszerűsödött, sok nagyon régi, szinte teljesen elfeledett és sok új szót használnak egyszerre, így nagyon furcsa, de érdekes volt olvasni. Talán pont ezért lett ez az egyik kedvencem!
Innen a könyv története megfordul és elindul visszafelé, amikor újra kell értelmezni az eddigieket is. David Mitchell rendkívül kreatívan oldotta ezt meg, jól kezeli a sok különböző utat, a mesélés végig folyékonyan halad előre. Olyan sok műfajt szerepeltet, sikeresen, hogy alig vesszük észre a kisebb hibákat, mint például, hogy egyes leírások erősen emlékeztetnek más írókra is…
A történetek nagyon eltérőek, de mind erkölcsi kérdésekre keresik a válaszokat. Mindig egy igazságtalan helyzetben próbál meg valaki erőfeszítéseket tenni, aki szembeszáll a többiek akaratával, mert máshogy gondolkodik. Az elnyomó barbárság minden korban ott van, mindig van olyan, aki úgy gondolja, hogy aki gyenge, az préda is egyben. Vissza-visszatér a kérdés, hogy vajon tanul az emberiség a hibáiból, harcol az elveiért? És ha harcol, megéri egyáltalán, valóban győzhet a gyenge is? David Mitchell jó gondolatokat fogalmaz meg a történetek folyamán, ösztönzően hat, és bár válaszként sok újat nem mond, élvezet olvasni.
Azonban a legjobban beharangozott vonalat, a reinkarnációt eléggé eltúlozták az ismertetőkben, ugyanis a könyv éppen csak utal rá, illetve átadja ennek átgondolását a olvasónak. Tehát ahhoz képest, hogy fülszöveg szerint minden összefügg mindennel, az író csak célozgat rá, a történet szempontjából nincs nagy jelentősége.
A könyvből készült filmet most kezdték vetíteni a mozikban, állítólag a történetvezetést megkeverték benne, és kicsit szájbarágósabb, de jól sikerült produkció. Azért mindenképpen azt ajánlanám, hogy elsőnek a könyvet olvassa el mindenki, és csak utána nézze meg a filmet, megéri betartani ezt a sorrendet.
A könyvborító lehetett volna szebb is, de érthető, hogy próbálják a könyvet összekötni a filmmel. Mondjuk az eredeti sem szép, az is inkább egy meteorológiai könyvre utal, mintsem láttatná a könyv lényegét. A magyar fordítás viszont fantasztikus, nagyon tetszik, hogy nem egy ember fordította a fejezeteket, és tényleg szép, igényes munka lett. Összességében ez egy olyan könyv, amit nagyon ajánlok elolvasni, maradandó élményt fog nyújtani!
David Mitchell: Felhőatlasz
Cartaphilus Kiadó, 2012.
1 comment for “David Mitchell: Felhőatlasz”