A trónok harca elképesztő sikere óta még a műfajt kevéssé ismerők számára is egyértelmű, hogy a fantasy nem feltétlenül csak a hősöket, a csodákat, a romantikus helyszíneket, a törpéket és a légies elfeket jelenti. A fantasy sokszor sokkal durvább, kegyetlenebb, sötétebb és véresebb lehet, mint bármilyen komor valóság. Robin Hobb művei nem tartoznak az igazán sötét víziók közé, de az biztos, hogy hőseinek rengeteg szenvedésen kell keresztülmenniük, és ha túl is élik a megpróbáltatásokat, mindennek borzasztóan meg kell fizetniük az árát.
Az élőhajók ára például az, hogy a tulajdonosok családjából három nemzedék tagjainak kell meghalnia a fedélzetükön, mielőtt valóban életre kelnének. A mágusfából készült vízijárművek azonban még így is olyan iszonyatosan drágák, hogy ennél sokkal több generáció kell, hogy kifizessék, vérrel vagy arannyal. Nem csoda, hogy ezt az árat nagyon kevesek hajlandók megfizetni, csak a régi bingtoni kalmárcsaládoknak vannak ilyen hajóik, ők kötötték meg az ősi szerződéseket. Ám a szatrapa birodalmában új szelek fújnak, újgazdag „újkalmárok” áhítoznak mohón a profitra és az élőhajókra – de az ezzel járó kötelezettségekről nem akarnak tudni… Ez ennek a világnak a fő konfliktusa, és ebben a zűrzavaros, fenyegető időben követjük végig egy család néhány tagjának, és néhány más szereplőnek (köztük egy tengerikígyó-fonadéknak) a történetét.
Sok szálon fut a cselekmény, kicsit hasonlóan épül fel, mint George R.R. Martin regényei. Az is nagyon hasonló, hogy főhőseinkkel szinte sosem történik jó, valahogy mindig egyre mélyebbre keverednek, egyre távolodnak céljaiktól. A mágia itt is ritka dolog, inkább csak a következményeit érezni, de hogy ki (mi) és hogyan csinálja, az az Élőhajók-ciklus első kötetéből, a Bűvös hajóból nem igazán derül ki.
Eddig persze semmi különös – ettől még bármilyen fantasy lehetne. Az, hogy mégis messze kiemelkedik a műfajából, annak köszönhető, hogy Robin Hobb nagyon jó író. Egyrészt olyan összetett és igazi karaktereket teremt, reális fejlődéssel és átérezhető problémákkal, ami nem csak fantasyban, hanem általában az irodalomban is ritkaság. Klisékből indul ki, aztán kiforgatja őket, hogy végül szégyelljük magunkat, amiért elsőre ítélkeztünk felettük – mindeközben pedig a szívünkhöz nőnek, még a nem éppen pozitív alakok is. Egyébként sincs fekete vagy fehér – a kegyetlen kalózvezér minden gonoszsága ellenére egyre pozitívabb dolgokat hajt végre, aki pedig kedvesnek, jó szándékúnak tűnt, arról egyre sötétebb dolgok derülnek ki.
A jellemek árnyalása és fejlődése tehát az egyik legjobb dolog ebben a könyvben – már persze az izgalmas, rejtélyekkel teli történet mellett. Az írónő mindezt női érzékenységgel igazán „finom” szövegbe dolgozta bele, mert nagyon jól ír, még akkor is, ha irodalmi Nobel-díjat valószínűleg soha nem fog kapni. De ezt tudjuk be inkább a műfajjal szembeni előítéleteknek…
Mivel Robin Hobb Látnok-regényeit talán többen ismerik, mint az Élőhajókat, nem árt az összehasonlítás: a Látnok-könyvek leginkább egy személy, a fattyú Fitz körül bonyolódnak, míg itt minden szál főszereplője ugyanolyan „rangú”, mindenki ugyanannyit tesz hozzá a világhoz. Amely világ egyébként – legalábbis elvben – ugyanaz, mint a másik regényfolyamban, legalábbis van átfedés köztük; többször van utalás a Hat Hercegségre, mint valami viszonylag barbár, elmaradott vidékre. A Bűvös hajó kicsit lassabb folyású, de ez annak is köszönhető, hogy nem egyetlen emberrel történik minden rossz, hanem „szétoszlik” a sok küzdelem. De ez inkább előny, mint hátrány, hiszen azt már szinte túlzásnak lehetett érezni, amilyen töménységben a balkézről való orgyilkostanítványra zúdult a sok negatív fordulat. Ennek ellenére szó szerint letehetetlenül izgalmas a Bűvös hajó is, de nem valamiféle akciójelenet-dömpingtől, hanem a fordulatok sokasága miatt, és mert szívszorítva szurkolunk a szereplőknek.
Sokakat visszariaszthat a két kötetben megjelent regény borítója: sajnos elég gyenge képeket sikerült rárakni. Ennél még a 2003-ban a Szukits Kiadónál megjelent első kiadás borítója is szebb, pedig az sem volt díjnyertes alkotás. Kárpótlást nyújt viszont a Delta Vision azzal, hogy megjelentette mindkét kötetet egyszerre – sajnos a kétezres évek elején csak az első jelent meg, olvasók tömegeit hagyva kielégítetlenül. A Delta Visionnek köszönhetően most nem kell félbehagyni „a legjobb résznél”, de a történetek így sem záródnak le, ez egy ciklus első kötete, ez még csak az alapozás, igaz, annak viszont fantasztikus. Szerencsére a kiadó el van szánva a folytatások minél hamarabbi megjelentetésére, így remélhetőleg nem kell sokáig várni, hogy elolvashassuk az Őrült hajót is!
Robin Hobb: Abűvös hajó I-II.
Delta Vision Kiadó, 2012.