Kortárs osztrák prózát kap kezébe ezzel a kötettel a nyájas olvasó, hogy aztán ez mi fán terem, létezik-e egyáltalán valamilyen nemzeti karakter a prózaírásban, hogy ki mivel azonosul vagy kit mivel azonosítanak, tulajdonképpen éppúgy a szépprózaírás, mint a recenzió- vagy kritikaírás tétje. Hiszen míg az előző különböző szövegkorpuszokkal rukkol elő, addig a második nevet próbál adni, billoggal lát el és hajlamos fiókokba lökdösni a fenti korpuszokat. Erről lesz szó az alábbi cikkben egy konkrét kiadvány apropóján.
Jellemző a kötetre, a fogadtatásra, vagy éppen a nemzeti jellegre történő hivatkozásra, hogy a könyv hátsó borítóján Ausztria kapcsán, mint jelzőfény, a gyerekként elrabolt Natascha Kampusch, illetve a vérfertőző apaszörny, Josef Fritzl neve kerül említésre és – mintegy mellesleg – Thomas Bernhardé. Hogy a ziccernek tűnő Jelinek miért nem, rejtély. Tény és való, hogy mostanában az Ausztriában nagyobb nyilvánosságot, és ezzel párhuzamosan jelentős nemzetközi figyelmet kapott kiadványok társadalomkritikai jellegüket főként a botránypróza irányából artikulálják. Van abban némi pikantéria, illetve rengeteg abszurditás, hogy Setz korunk Ausztriáját, illetve szűkebb pátriáját, Grazot, minden lehetséges világok legrosszabbikaként látja és láttatja, negatív markereit bőven méri, és kritikája innen nézve szinte teljes, csak az önkritikai attitűd hiányzik belőle – sajnos tragikusan.
Történetei kuszák, sokszor nem lehet eldönteni, hogy honnan jönnek és merrefelé tartanak (ha tartanak egyáltalán bárhova is), végük általában ugyanúgy a semmiben lebeg, mint ahogyan a kezdetük is. A párbeszédek ritkák és kevesek, akkor sem valódi párbeszédek, csak arra emlékeztető valamik: mintha arra figyelmeztetnének bennünket, hogy a setzi totálisan kiürült, értékeit vesztett, elmagányosodott és elidegenedett világban nincs értelme a szó szoros értemében vett párbeszédeknek, hiszen az elveszett és tökéletesen elszigetelt individuumok csak a saját maguk őrületei, perverziói és szorongásai által alkotott burok falát tudják harmatgyengén kapirgálni – ráadásul belülről. A szín, ahol a novellák, ha nem is megtörténnek, de legalábbis leperegnek; nagyon emlékeztetnek a saját világunkra, mégis ez a világ inkább párhuzamos a miénkkel, valóban hasonlít, de sötétebb, szomorúbb és kilátástalanabb. Sajnos az olvasó a célt nem látja, nem érti, és nem találja, hiszen az írások ahhoz sajnos kevesek, hogy megbotránkozáson kívül komoly jobbító impulzusokat bocsássanak a befogadó elmére. Vagyis látszólag céltalan a kötet, egy degenerált elme sötét onániája, de ne legyünk túlzottan szigorú ítészek! Végül is a Lipcsei Könyvvásár tavalyi díját hozta el az alig harmincéves szerző, akinek a kritika egyöntetűen nagy jövőt jósol…
Nézzük kicsit közelebbről, hogy mit kínál ez a kötet azoknak, akik elolvasására vállalkoznak! Setz rögtön az elején nagyon belekezd: az Eukarisztia és a gyermekkori erőszak homályos összefüggéseit ha nem is bontogatja, de bonyolítja, mígnem ő maga is el nem vész benne teljesen (Tejüveg). A következő történetben nem egyértelmű, hogy a főszereplő vagy az őt körülvevő világ-e az örültebb (A mérleg). Ezután roppant rövid, de az előzőeknél jóval ötletesebb novellák következnek: az abszurditásukon átüt valami mögöttes tartalom, ezzel a három írással kapcsolatban talán nem haszontalan a továbbgondolás, a mögétekintés fáradsága sem (Névjegyek, A szülők párbeszéde a Jancsi és Juliskából, A váza). Utána már egy húzósabb blokk következik, az első írás a szexrabszolgaság lélektani áttéteit boncoltja egy rosszul végződött játék kapcsán (Világkép), de van tanítványát szexuálisan zaklató rossz házasságban élő professzor is (Az alvó felébred), végül, mintegy tetőzésképpen ezt a blokkot egy igencsak perverz és viszolyogtató pornográfiával telített írás zárja, mely szerintem szétfeszíti a szépirodalom kereteit, mert hogy túlontúl ösztönös (A villámhárítónő, avagy Éducation Sentimentale). Ki ne akarna egy éjszakára az utcán venni magának szerető anyát, akárha utcanőt (Anyák)? Hová próbálna rejteni egy személyiségzavaros őrült egy holtestet (A holttest)? Ezekre a kérdésekre is megkapjuk a választ a következő két írásból. Persze Setz saját magával sem bánik kesztyűs kézzel: látjuk őt is aggastyánként, magatehetetlenül kevéssé értékes, vagy legalábbis nem megértett művei körében (A gyűjtemény éke). Aztán röviden a vakságról valamit (Condillac), majd máris következik a szuperluxus apartmanjában magányosan maszturbáló véglegesen elidegenedett Monika története (Az óriáskerék). A Character IV már egy a science fiction területére tett sajnos kevéssé sikeres kiruccanás, s utána jön a történet, amelyet igazán kár volt papírra vetni (Egy nagyon rövid történet). Szerintem a kötet legjobb, legerősebb írása egy ál-dokumentumokat bőségesen citáló áltanulmány, mely M. D. Regan angol programozó és főműve, a legtökéletesebb és legösszetettebb számítógépes játék, a Figures in a Landscape fiktív történetét idézi föl (Kicsi barna állatok). Az utolsó előtti írás a tehetség, a vezetői tekintély és a legalantasabb megaláztatások közt húzódó erővonalak mögé kíván tekinteni (A bocsánatkérés). A kötetzáró és címadó novellában pedig a művészi hajlam csúszik át folyamatosan kontrollvesztett agresszivitásba és pusztításba (Szerelem a Mahlstadti Gyermek idején).
Száz szónak is egy a vége: Setz helye az irodalomban még kérdéses, nyilván sok tehetség is szorult bele, de még kérdés, hogy ez merre indul majd el, lesz-e belőle valamikor izmos széppróza vagy inkább visszacsúszik a bizarr történetekkel operáló, a pornográfia, a thiller és a horror határvidékét bejáró bulvár ponyva területére. Azt gondolom, hogy a mélyről fakadó, megélt gondolat hiánya és a sokkolva nagyot mondani akarás belső kényszerének fura képződménye ez a kötet: kultúrkritikai attitűdje kisszerű, gyakran klisékben gondolkodik, naturalizmusa pedig számító és manipulatív. Hogy ennek az egésznek mi köze van Ausztriához vagy az osztrák néplélekhez, én nem tudom…
Clemens J. Setz: Szerelem a Mahlstadti Gyermek idején
Európa Könyvkiadó, 2012.
(x) A kötet megvásárolható 21% kedvezménnyel az Új Könyvek webáruházban!