Történet a kallódó nemzedék egy jeles képviselőjéről, egy harmincas évei elején járó fiúról, aki bölcsészkarra járt ugyan, de szakdolgozatával évekkel ezelőtt elakadt, jobb munkát nem talál, és így egy kukásautón keresi kenyerét, vagy pontosabban csak vegetál ott, kukás kollégái trágár tréfái közepette – ez röviden Torockay András első regényének lényege. Bevásárlóközpontok szemétlerakói, kórházi mosodák, külvárosi raktárak, elhagyott gyártelepek és papír, papír, papír – ezek között a kulisszák között mozognak a boldog emberek…
Torockay András Budapesten született 1981-ben. Kritikus, költő, zenész és író; az Előszezon irodalmi műhelyblog egyik alapítója. Pályakezdő bölcsészként 2007-ben egy gazdasági világválság közepén találta magát, akkoriban sok hozzá hasonló sorsú fiatal ment kényszerből külföldre mosogatni, vagy call centerben kezdett dolgozni itthon. Ő meg sem állt a kukásautóig, bölcsészként szelektív szemétszedésből élt évekig. Ma már ukulele- és basszusgitár-oktató. Van egy együttese is: a Belső parancs és Külső kényszerek. Első kötete Napfényvesztés címen 2010-ben jelent meg. Saját bevallása szerint kudarcként, pályakisiklásként élte meg a kukásautón töltött éveket, azonban volt pozitív hozadéka is a történetnek: minden munkanapján jegyzeteket készített, ezek szolgáltatták ennek a regénynek az alapanyagát is.
Kétségkívül szociografikus ihletettségű munka a Boldog emberek, abban az értelemben mindenképpen, hogy hitelesen tudja ábrázolni a kukásautón dolgozó emberek mindennapjait. És ez egy kemény, mocskos világ, amihez értelemszerűleg nagyon mocskos beszéd társul, vagyis azok számára, akiket az ilyesfajta beszédmód zavar, nem javasolt ennek a könyvnek a forgatása. De lássuk be, életszerűt len lenne, ha a hulladékgyűjtő munkások filozófiai eszmecseréket folytatnának utazás közben. Ehelyett szexről beszélgetnek roppant plasztikusan, direkt megfogalmazásban, a képzeletnek kevés szerepet hagyva, de előkerülnek mindféle sztorik, egymást is ugratják, szidják a munkát, a céget, a vezetőséget, az egész világot; van, aki félműveltségét csillogtatva ismeretterjesztő filmeket mesél el, vagy összeesküvés elméletekkel hozakodik elő. A kétméteres, tetovált, neonáci óriás, Zeller Gyula, Sándor bá, Bandi bá és Szabi is nagyszerű kocsmafilozófusok. Mellettük a fiú jobbára hallgat, ha kérdezik rövid válaszokat ad, kötelességtudóan együtt röhög a többiekkel, amikor annak van itt az ideje, de igazából oda se figyel, ami nem is olyan nagy csoda, mert a történetek nagyon hasonlóak, újra és újra előkerülnek, gyakorlatilag folyamatosan ugyanarról a pár dologról folyik a szó. A Boldog emberek terjedelmének nagy részét, ezek a kukásautóban lezajló nem túl értékes beszélgetések alkotják. Ilyen értelemben ennek a regénynek nincs cselekménye, nincs története, illetve ami mégis van, az erősen a háttérbe szorul.
Merthogy a fiúnak van egy másik élete is. Egy albérletben lakik, amit alig tud fizetni, ami nem meglepő, hiszen hetente egyszer, később kétszer megy a szelektív hulladékgyűjtésben segíteni. Otthon feljegyzéseket készít mindenféle dolgokról, a szakdolgozatával azonban nem halad. Nagyon szeret szabadidejében felhőket fotózni, s bár ebben jó, ezt is csak hobbiként űzi. Ambivalens helyzetben van, mert bár kukásautón dolgozik, valójában egy betegesen tisztaságmániás szorongó, aki ötször kezet mos és megfürdik amint hazaért, minden látogatója után alaposan kitakarít, és természetesen soha nem fog meg semmit a BKV járatain. Problémás, terhelt az apjával való viszonya is: az apja rákos, mégis ő látogatja meg a fiút, aki ezeknek a látogatásoknak ritkán örül, mert az apa cseszegeti a szakdolgozata miatt, meg azzal, hogy keressen magának végre valami normális munkát, ráadásul még a koszt is behordja a lakásba, mert képtelen azonosulni fia koszfóbiájával. A fiú az ablakából egy erkélyre lát az utca túl oldalán, ahol rendszeresen cigizik egy lány, később kiderül, hogy ő Eszter, akivel a fiúnak sikerül össze is jönnie. Az apa-fiú kapcsolat mellett ez az Eszterhez fűződő szerelmi szál az, ami a regény történetét adja, s persze az évszakok váltakozása mellett ennek a kapcsolatnak a változásán mérhető le leginkább az idő múlása is. Megismerkednek, jönnek az első randik, aztán már járnak, de még minden happy, majd Eszter is a fiú arcába vágja, hogy hulladékot gyűjt, rendes munkája, egzisztenciája nincsen, egyre többet és egyre csúnyábban veszekszenek, végül szakítanak. De szögezzük le még egyszer: ezeknek a történetszálaknak a terjedelme jócskán elmarad a kukásutóban folyó eszmecserék terjedelmétől, az pedig az állandóságot, a helyben járást, a tötymörgést képviselni: mindig ugyanarról beszélnek, utálják az egészet, mindig megállapítják, hogy le kell pattanni innen, tovább kell lépni, de aztán mindenki marad a helyén és minden marad a régiben, a fiú is ebbe a helyzetbe van belekötve.
Fiú – az író is így nevezi főszereplőjét, akinek a neve legalábbis problémás, ugyanis több névre is hallgat: a melósok az autóban Jocónak hívják, rejtélyes okból, mert nem ez a neve, de a fiú nem akarja mindannyiszor kijavítani őket, tehát hallgat erre is. A telefonján gyakrabban keresik Süveges Csabát, mint őt; eleinte még szól, hogy ez már nem Süveges Csaba száma, de aztán már ez sem érdekli, sőt egyszer még az is eszébe jut, hogy lehet, hogy tényleg ő Süveges Csaba. Amikor Eszterrel megismerkedik, Aranyos Elemérként mutatkozik be, a lány azonban ezt nem hiszi el és elkéri a személyijét, és jóval később Esztertől tudjuk meg, hogy az okmányon a Joó Béla név szerepelt, ez a név azonban csak akkor egyszer van leírva a könyvben.
A regény címe: Boldog emberek, meglepőnek tűnő választás, mert a boldogság írmagja sem szerepel, ebben az igencsak lehangoló nem-történetben, anti-történetben. A szerző maréknyi szereplőt mozgat, akikre temérdek jelzőt lehetne ráaggatni, de ezek között nem szerepelne a boldog, legalábbis a szó szótári értelmében semmiképpen sem. Inkább arra utalhat a cím, hogy az autóban ülő munkások a helyükön vannak, az életükben nincs semmi előrelépés, de nem is nagyon tesznek érte semmit, mert látszólag jól elvannak, és van az a nézőpont, ahonnan ez már boldogságnak tűnhet, ilyen például a Korzó parkolójában csövező koldusé is. Toroczkay András Camus egy Sziszüphoszról írt esszéjére vezeti vissza a címet, akit (mármint Sziszüphoszt) azért kell boldognak tekinteni, mert bár tisztában van helyzete lehetetlenségével, mégis beleáll az értelmetlen munkába és vállalja a sorsát. És hát ne menjük el szó nélkül Móricz Zsigmond szintén szociografikus hátterű munkája, A boldog ember mellett sem, melynek egy másik Joó, nevezetesen Joó György a főszereplője…
Toroczkay András fontos kérdéseket tesz föl könyvében, azonban szerencsére nem válaszolja meg őket, az olvasóra hagyja az esetleges tanulságok levonását. A regény nyelvezete nem bonyolult (sőt…) ennek ellenére mégsem könnyű olvasmány, elsősorban az időkezelés nehézségei, a kukásautóban elhangzó roppant trágár szöveg, és az enyhén szólva is fojtogató atmoszférája miatt. A helyzet kilátástalannak tűnik, nem látszik a vége, erre utal az is, hogy a fiú éppen Kuncz Aladár Fekete kolostorából írja a valószínűleg soha el nem készülő szakdolgozatát. Ennek ellenére a regény utolsó fejezetében mintha mégis történne valami…
Torockay András: Boldog emberek
Magvető, 2021.