Szarka Károly első regénye igazi generációs regény lett: elbeszélő főszereplője a harmincas, sodródó, alkoholista, értelmiségi Fecske kocsmákban, házibulikban tölti az estéit és nem csinál semmit, mert egyszerűen nincs hozzá kedve, és ötlete sincs, hogy mihez kezdhetne magával. Folyton barátkozik, ismerkedik, vannak női is mégis magányos. Két dolog idegesíti igazán: ha jelez a telefonja, és ha nem keresi senki…
Szarka Károly 1984-ben született Mosonmagyaróváron (akárcsak Fecske) és jelenleg Budapesten él (akárcsak Fecske). Fecske egy call centerben dolgozik, de Szarkának is van régebbről telemarketinges tapasztalata. És mindkettejüknek madár nevük van: Szarka/Fecske. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az író egyenlő lenne regényének elbeszélőjével, de az tuti, hogy rengeteg személyes élményt, tapasztalatot, önéletrajzi elemet is megmozgat a szerző és az is biztos, hogy jól ismeri azt a világot, amelyben Fecske mozog, így hitelesen tudja ábrázolni is. Szarka Károly jelenleg a Noran Libro kiadó szerkesztője, író, újságíró. Korábban már számtalan színvonalas periodikában publikálta írásait, jelen regényének tervéért 2017-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült.
Többször is elhangzik a regényben Fecske egyik régi barátjának, Kapitánynak a mondása: Sokkal jobb bárhol bárkivel bármit csinálni, mint sehol senkivel nem csinálni semmit. Nem csoda, hogy Fecskének ez rengetegszer eszébe jut, amikor (mint általában) nem csinál semmit, vagy még pontosan fogalmazva jobb híján csinál valamit, például iszik még egy vodkát és még egy sört. Ha egyedül iszik egy kocsmában, ami elég gyakran megesik vele (majdnem minden nap, akár többször is), hallgatja, hogy miről beszélgetnek a szomszéd asztalnál, s ha azok mennek, megy ő is, mert nem akar egyedül inni. Az sem ritkán esik meg vele, hogy matt részegen hajnalban várja az éjszakai buszt, úgy hogy másnap (illetve még aznap néhány óra múlva) meló van: így megint hót másnaposan mehet be a call centerbe, ahol remegő kézzel kortyolgatja el reggel nyolc előtt az első kávéját. Utál a call centerben dogozni vagy egyáltalán ott lenni, de igazából sehol sincs szívesen, saját magával, saját életével sincsen tisztában, nincs célja, nem lebeg előtte semmi, teljesen meg van zavarodva, s zavarában nem tehet mást, mint hogy inkább iszik még egy sört (és még egy vodkát). Eleinte úgy érezzük, hogy bár Fecske nem érzi jól magát a bőrében, de valahogy mégis lebeg (lehet, hogy csak az alkohol mámorában), de egy idő után határozottan süllyedni kezd, végül fuldokolni: de ekkor sincs más vágya, mint hogy legyen egy olyan napja, amikor nem kell csinálnia semmit. A könyv vége felé határozottan sötétebb tónusúvá válik az írás, ahogy Fecske is egyre szarabbul érzi magát, de az utolsó oldalakon valami halvány reménysugár kezd derengeni, mintha Fecske is észrevenné, hogy ez nem mehet így tovább, végre kezdenie kellene valamit az életével.
Az én hibám a társas magány regénye is: Fecske nincs mindig egyedül, de amikor társaságban van akkor is magányos. Házibulikon például rendszerint vállalhatatlanul viselkedik: akár úgy, hogy meghívják (például a nagymellű Niki a call centerből), akár hívatlanul keveredik oda (mert egy kocsmában csapódott idegenekhez, akik egy buliba mentek tovább, és ha már így alakult, megy velük ő is): olvasni is kellemetlen, hogy mindig meg kérik ilyen helyzetekben, hogy legyen szíves, már ne igyon többet. És ha nagy nehezen végre távozik is, nem egyből haza indul, még betér egy éjjel is nyitva tartó krimóba, ahol még iszik néhány sör és néhány vodkát. Aztán a nők: rá van kattanva a kissé zűrös Madlénára a call centerből, de ez igazából csak kínlódás. Vannak viszont olyan lányok, akik csinosak is és valamit esznek is Fecskén, elfogadnák őt úgy ahogy van szőröstül-bőröstül, de ezek meg valamiért őt idegesítik, mígnem ő teszi ki a szűrűket egytől egyik, mert Fecskét mindenki idegesíti, aki kicsit is megnyílik előtte, így jár Patrícia, Üdvöske és Jusztina is. Többen a szemére is vetik Fecskének, hogy kötődési problémái vannak (legelőször Patrícia a 25. oldalon), és tényleg nekem is csak Woody Allen Annie Hall című 1977-es klasszikus mozijából jut eszembe az idézet: Fecske nem akar olyan klubhoz tartozni, amely elfogadná őt tagnak.
Fecske gondolatait, lelkivilágát, jellemét nem csak a regény egy naptári évet átölelő történéseiből ismerhetjük meg, hanem a rengeteg gyerek- és ifjúkori emlékből, illetve számtalan álomból is. Ezek az álmok néha valószínűtlenül reálisak, máskor pedig teljesen abszurdak. És amilyen jól megismerhetjük az elbeszélő központi figurát, Fecskét, annyira nem tudunk meg semmit még a legfontosabb mellékszereplőkről sem. Nincsenek igazán kidolgozva, csak skiccek, jellemkezdemények, annyiban érdekesek csak, amennyiben Fecskével kapcsolatba kerülnek, de hogy kik ők, honnan jönnek, merre tartanak, arról sejtésünk sem lehet, de ez rendben is van így, hiszen csak Fecskén keresztül látjuk őket (meg az egész világot), Fecske pedig magával sincs tisztában így aztán pont leszarja, hogy mi van másokkal.
Nem akarnék újabb rétegeket lehántani Az én hibámról, de egy érdekességet még megjegyeznék: ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, befészkelte megát és egyre erősödött bennem a gyanú, hogy én ezt már ismerem valahonnan, halottam valahol. Aztán beugrott, hogy persze a Szabó Benedek és a Galaxisok első két lemeze teljesen erről a világról szól, a harmadik pedig részben (a későbbiek annyira szerintem nem jellemzőek, de az álom és az emlék motívum azokban is igen erős). Gyorsan újra is hallgattam ezeket az albumokat (Kapuzárási piknik, A legszebb éveink, Focipályákon sétálsz át éjszaka) és egy az egyben jöttek elő ugyanazok a helyzetek, fordulatok, amelyek a regényben is benne vannak. Ami Szabó Benedeknél Baja az Szarka Károlynál Mosonmagyaróvár, de az állandó piálás, az éjszakai busz, a gyűrött reggeleken átizzadt, cigi szagú ingben ébredés, a felkelek, lemegyek boltba, a kinél alszol ma éjjel érzés az ugyanaz, akárcsak az állandó kételyek, a szakítás utáni megkönnyebbülés és a rettegés az egyedülléttől kettőssége. Nem tudtam eleinte eldönteni, hogy ez a zavarba ejtő egyezés véletlen-e, abból jön-e, hogy ugyanazt a világot ábrázolják (vidékről Pestre kerülő sodródó fiatal felnőttek), vagy ténylegesen van kapcsolat Szabó Benedek dalszövegei és Szarka Károly regénye között. Mígnem a 72. oldalon egy buliban Fecske szokás szerint túl sokat ivott, már kész van rendesen, hányingere van, a háttérben pedig szól a zene: „Mi van, ha minden az én hibám, énekli egy szomorú férfihang” – áll a regényben. Ez pedig már egyértelmű utalás, hiszen ez a Kapuzárási piknik címadó dalának utolsó sora, amire vélhetőleg a regény címe is utal. Természetesen koppintásról szó sem lehet, hiszen a műfaj sem ugyanaz, de Szabó Benedek és Szarka Károly élményei annyira fedhetik egymást, amit szó nélküli hagyni nyilván Szarka sem akart.
Nagyon jól megírt, a Fecske által megélt helyzetet tű élesen ábrázoló könyv Szarka Károly első regénye, amelynek egyetlen veszélye, hogy nagyon magasra teszi önmaga számára a lécet. Mindenki számára szívből ajánlom ezt üde, nyomasztó, de ugyanakkor helyenként elképesztően vicces könyvet, egy abszolút ideillő Szabó Benedek idézettel: „A fal felé fordulva alszom el/Nem beszélgetek már senkivel/Nagyon jól tudom hogy távolodom/Hogy elzárom magam a valóságtól/Bocsánatot kérek gyerekkorom/Hogy viccet csináltam az álmaidból.”
Szarka Károly: Az én hibám
Noran Libro Kiadó,2021.