Benedek Ágota 2020 tavaszán pszichoterapeutájának javaslatára kezdett ventillációs blogot írni. A karantén mind a 65 napján írt egy bejegyzést, melyben a megélt semmi kapcsán beszél kendőzetlen nyíltsággal saját mindennapjairól, szorongásairól, idéz fel történeteket saját múltjából. Az egészet jól megszórja trágár szavakkal és úgy dobja az olvasók elé, mint disznók elé szokás a moslékot. És mondjuk tényleg nem ér az egész többet, de ne rohanjunk ennyire előre…
Benedek Ágota (35) 1986-ban született Nyíregyházán. Az érettségi után Angliába ment, ahol bébiszitterként és étteremben is dolgozott. Itt döbbent rá, hogy nem akar még 25 évesen is ezzel foglalkozni, úgyhogy gyorsan hazajött és felsőoktatási tanulmányokba kezdett, előbb az ELTE magyar szakára járt, utóbb a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanult forgatókönyvírást. Tanulmányait egyik helyen sem fejezte be, saját bevallása szerint magánéleti gondok miatt elkallódott. Lapokhoz jelentkezett munkára, írt reklámokat, tévésorozatokat. Első filmes munkáját Reisz Gábor vizsgafilmjének gyártásvezetőjeként jegyezte, de utána az alkotói oldalon is bemutatkozott: ő írta Bandits Ákos Űrpiknik című filmjének forgatókönyvét, melynek bemutatója 2020 őszén a pandémia miatt elmaradt, az új dátum 2021. július 1. Így alakult aztán, hogy első saját megjelenése, teljesen váratlanul egy könyv lett: ez a Rumbarumbamm. A karanténnapló alapjául szolgáló blog zajos sikert aratott: a 65. napon már 47 ezren olvasták, ezért adta ki könyvben a Libri és vette meg megfilmesítési jogait a Proton Cinema.
Sajnos számomra sokat levett a könyv (?) élvezeti értékéből (?), hogy folyamatosan és kényszeresen azon töprengtem, hogy voltaképpen mit látott ebben az összevissza dobált, minden kohéziót és koncepciót nélkülöző értelmezhetetlen bejegyzés halmazban 47 ezer ember. Merthogy ez a könyv: szar. Elnézést ezért a kissé karcos megfogalmazásért, de azt gondolom talán nem túlzás ez a jelző sem egy olyan produktummal kapcsolatban, mely előszeretettel tolja az olvasó arcába a menstruációt, a kifingott mackónadrágot és az ürítést. Benedek Ágota úgy érzi, hogy most aztán jól elvégzi az altesti humor női emancipációját, de én meg azt gondolom, hogy ezzel 2020-ban már régen elkésett. Mindenképpen találó viszont a borító, ami szintén az ember vegetatív funkcióihoz kapcsolódik, és ami messze a legjobb az egész könyvben, hiszen nem más, mint egy rózsaszín, dombornyomott WC-papír. Hogy aztán ez a gesztus arra utal-e, hogy az egész ennyit is ér, vagy neadjisten erre a célra lenne a legalkalmasobb, persze kérdés. Szerény véleményem szerint azonban a valódi WC-papír a seggtörlésre már anyaga miatt is sokkal megfelelőbb…
Na de miről is szól ez a blogból lett könyv? Ez az, amit nem tudunk pontosan, szerencse a szerencsétlenségben, hogy Benedek Ágota sem. Hogy mi áll benne, azt már inkább. 350 oldalon 65 blogbejegyzés, 2020. március 16. és 2020. május 17. között, naponta szigorúan egy. Ebben mindenféle dolgokat össze-vissza írogat Ágota (nem teljesen spontán, hanem a pszichomókusa tanácsára), de valahol a lényege az, hogy új helyzet van, milyen rossz ez a bezártság, nem történik semmi, nem lehet sehova menni és különben is. Az más kérdés, hogy ez sokaknak lett kollektív élménye tavaly tavasszal, aztán mégse írt róla blogot mindenki (mondjuk az szép is volna), de mondhatjuk nyugodtan azt is, hogy ez legyen az ő bajuk, nem is keresnek vele egy zsák pénzt utóbb – mondjuk, mondom sokadszorra. Ahogyan Ágota is sokszor mondja el ugyanazt, csak sokkal trágárabbul, mint kellene. Nem azt mondom, egy-két ütős kifejezés nyilván alá tudja húzni a mondandónkat, na de ha az egész szöveg alá van húzva, akkor lassan az válik érdekessé, ami nincs, persze ez is egy szempont.
Ágota számára valamiért fontos a nyájas olvasó arcába dörgölni lépten-nyomon, hogy neki mindene drága: drága környéken (12. kerület), drága lakásban lakik, drágák a cuccai, drága a dezodora (még az is!), drága a terapeutája, egyszóval van mit a tejbe aprítani. De nem is azt mondom, sokkal jobb teli gyomorral megvetni a társadalmat, mint éhesen, hát nem? Hát de. Hogy ezzel mit is kompenzál pontosan, nem tudjuk, érdekes lenne megkérdezni egy szakembert, mondjuk a terapeutát.
Igazságtalanok azért ne legyünk, ennek a könyvnek is vannak erényei. Mert bár kétségtelen, hogy a szerző viccelődése sokszor erőltetett (mondjuk, amit már erőltetni kell, azt nem kéne erőltetni) és ennél fogva izzadságszagú (ezzel kapcsolatban Ágotának is van élménye), de tényleg van néhány jó poénja is. Aztán tele van kulturális utalásokkal, főleg Netflixes filmekre, sorozatokra, színészekre, de másra is: például mi köze az akkezdet phiainak Vincent Casselhez, s persze a kapcsolódási pont a La Haine még 1995-ból. Általában az Y generáció hozzá hasonló tagjaira utazik, akik úgy érzik, hogy 30 fölött a kamaszlázadásokkal még pont nincsenek elkésve, s nekik szolgál elsősorban kulturális referenciákkal.
A kiadással kapcsoltban még néhány észrevétel: a blog szövege azon nyersen került a könyv lapjaira, persze a nyilvánvaló elírásokat, központozási, helyesírási hibákat javították, de meg nem szerkesztették, nem is húztak belőle, mondván a szépirodalmi szintet akkor se közelítené meg, viszont a karcosságát elveszítené. Így meg íve nincs: nem tudjuk, honnan indul, hova érkezik, mit üzen nekünk, van-e mondandója a számunkra (már túl azon, hogy kapjátok be, ez vagyok én, és ha ilyen hülyék vagytok, még fizessetek is érte)? A kiadót nem akarom bántani, nyilván gazdasági potenciált láttak ebben a történetben, azért is adták ki könyvben, mert a blog is meglepően népszerű volt. Az maga már társadalomkritikai kérdés, hogy az probléma-e, és ha igen mekkora, hogy ma erre igény van. Merthogy igény van rá, az nem kérdés; és a legalantasabb igényeket is van, aki kiszolgálja, és ez a megjegyzés végképp nem Benedek Ágotára vonatkozik most, mert innen azért még van sokkal lejjebb is. És még valami Benedek Ágota mentségére: ő ezt egyáltalán nem kiadásra szánta, de ha már így alakult, akkor örül neki, és jól teszi: ő ezt tudja, letette, vállalja. Mondjuk marketing szempontokat elővéve kiírni ennek a könyvnek a borítójára, hogy „Az új Bridget Jones. Vagy Lena Dunham. Vagy Fleabag. Vagy mindhárom.” az sok. Az nagyon sok.
Nagyon megosztó könyv Benedek Ágota Rumbarumbammja, valakik odáig vannak érte és visítva röhögnek a poénjain, mások meg utálják és fanyalognak rajta. Én az utóbbiak táborát erősítem, ezt nem is rejtettem véka alá egy percig sem. Ebből nem következik túl sok minden, maximum annyi, hogy én nem tartozom ennek a Kibaszott karanténnaplónak a célcsoportjába. Aki azonban ez alapján úgy érzi, hogy ő igen, az olvassa el bátran, nem fog benne csalódni. A magam részéről azonban, kösz nem. Cancel.
Benedek Ágota: Rumbarumbamm (Ez egy kibaszott karanténnapló)
Libri. 2020.