A Magvető kiadó Zsebkönyvtár sorozatának legújabb darabja, Gion Nándor Rózsaméze, a szerző legendás regényének, a Virágos katonának a folytatása. A már jól ismert szereplők sorsa, élete ugyan folyik tovább, de a háttérben már más világ van, megtörtént az impériumváltás, s kiépült a jugoszláv közigazgatás Szenttamáson is. A regény anyaga ugyanaz: a mese és a valóság különös elegye, amely azonban mégis sokkal biztosabban áll a realitás talaján, jóval kevesebb benne a mágikus realista motívum.
Gion Nándor (1941 – 2002) vajdasági magyar író, újságíró, tanár és az újvidéki magyar rádió főszerkesztője volt, aki 1994-től haláláig Magyarországon, Budapesten élt. A ’60-as években neoavantgárd kísérletekkel kezdte pályáját, de az évtized végére már megtalálta saját hangját: eleven, fordulatos elbeszéléseket kezdett írni, melyek legtöbbször a szülőföldjén, Szenttamáson és környékén játszódnak és jellemző rájuk a képtelen és természetes elemek keverésével létrehozott úgynevezett „dúsított realizmus”. Írásművészetének csúcspontja, legemlékezetesebb alkotása az 1973-as Virágos katona és annak közvetlen folytatása az 1976-os Rózsaméz, melyek már ugyanebben az évben megjelentek egy kötetben is Latroknak is játszott címmel. Az író később 1997-ben és 2002-ben tovább írta, tetralógiává bővítette a ciklust, de ez már más lapra tartozik, sajnos minőségi értelemben is.
A Virágos katona, melyről mi is írtunk recenziót, 1898-tól a Nagy Háborúig tekinti át a vajdasági kisváros, Szentamás történetét. Ebben a kötetben szökken szárba az álmodozó citerás, Rojtos Gallai István valamint az erőszakos és gyakorlatias fiú, Csoszogó Török Ádám barátsága. Hozzájuk csatlakozik a német molnárlány, Krebs Rézi, aki a regény végén Gallai István felesége lesz. Ennek a könyvnek a központi szereplője, egyes szám első számú mesélője is Rojtos Gallai.
A Rózsamézben ilyen kitüntett szereplő már nincs: a Gallai személyes nézőpontjából kiinduló történetmesélést felváltja a harmadik személyű, tárgyilagos, auktorális jellegű elbeszélésmód. Érdekes azonban, hogy ez a külső mesélő sem mindentudó, nem mutatja be a szereplők gondolatit, nem tekint bele a fejükbe, nem kíséreli meg belülről megrajzolni a karaktereket, a személyiségeket, a jellemvonásokat, hanem kizárólagosan a történetek tényszerű, időrendi sorrendben történő elmesélésére szorítkozik. Vagyis nem vizsgálja a tettek indítékait, nem tár fel belső mozgatórugókat; szikár marad és tárgyilagos: „Egy téli estén, amikor éppen egyedül volt a lakásban, és az indulók dübörgése összekeveredett a daráló egyhangú zúgásával, Stefan Krebs elővette a borotvát a fiókos tükörből, és felvágta az ereit. A borotvát gondosan visszahelyezte a fiókos tükörbe, aztán elfeküdt az ágyon, kezét lelógatta, hagyta, hogy vére a szoba földjére csorogjon” (346. o.). Lényeges különbség még a Virágos katona és a Rózsaméz között, hogy az utóbbi hajlamos családregénnyé terebélyesedni, sőt hozza – legalábbis részben – a realista fejlődésregények ívét is, míg ilyesfajta törekvések az első kötetben egyáltalán nem látszottak.
Ahogyan a Virágos katona elején úgy itt is pontosan tudjuk, hogy mikor és hol járunk: „1920 tavaszán egy napsütéses szombat délután a verbászi vasútállomáson összetalálkozott két toprongyos szenttamási ember, Csoszogó Török Ádám és Gion Antal” (7. o). Gion Antal a katonai szolgálatból tér haza, Török Ádám pedig (aki a szerbeknek köszönheti, nemcsak hogy nem végezték ki, de még a szabadulását is) a börtönből. A betyáros és mindvégig öntörvényű Török ebben a regényben voltaképpen epizódszereplővé vékonyodik, csak egyszer-kétszer jelenik meg a könyv hasábjain, mégpedig akkor, amikor egy rövid időre épp szabad lábon van. Ahogyan hazakerül a börtönből, fel sem merül benne, hogy akár dolgozhatna is, hanem egyből elkezd a zavarosban halászni: szerb területről lovakat hajt el Magyarországra, amiket lopott lisztre cserél, hogy azt meg Szenttamáson értékesítse a Kerebsek segítségével. Török persze megbukik, visszamegy a börtönbe, de évek múlva, amikor szabadul is csak pár napot lehet otthon, mert egy a családját ért méltánytalanság megbosszulása kapcsán kialakult konfliktus hevében szétlövi a közbelépő csendőrfőnök térdét és újabb 12 évet kap. Így aztán a regény végén ismét a börtönből tér haza. „1941 tavaszán, nagyszombat délutánján a verbászi vasútállomáson összetalálkozott két toprongyos szenttamási ember, Csoszogó Török Ádám és Gion Antal” (350. o). Gion Antal ezúttal csak ollót éleztetni volt…
Gallai továbbra is jobbára citeráik, de már nem bálokban, hanem saját családja: felesége, gyerekei, meg persze a házukban mindig nagy számban jelen lévő vendégek legnagyobb gyönyörűségére, összefogva az immáron szerb fennhatóság alá tartozó kis közösséget. Ez azonban a megélhetéshez sajnos rosszul kevés, így kénytelen ő is, mint a legtöbb vagyontalan ember néha-néha napszámba eljárni. De az igazi családfenntartó mégiscsak Rézi, aki a varrógépe segítségével egész évben képes pénzt keresni. Persze Gallai, nem lenne Gallai, ha teljesen alászállna a rögvalóságba, s igaz ugyan, hogy a Virágos Katona nem jön többé érte a háború után, de itt van helyette a rózsaméz. Gallai a rózsamézről mesél Rézinek és a gyerekeknek, erről a csodálatosan finom, örök fiatalságot és kifogyhatatlan életerőt biztosító eledelről, amit a méhek kizárólag a rózsa nektárjából készítenek. A rózsaméz lesz az az ígéret, amivel Gallai lázban tartja a valóságnál kicsit többre vágyó környezetét. Idővel persze az ígéret intenzitása csökken, egyre kevesebben hisznek már benne, köztük bizony Gallai Istvánnal is, aki több méhésszel beszélt, konkrétan rákérdezett, de mindenünnen azt a választ kapta, hogy rózsaméz nem létezik, sőt nem is létezhet, mert akkora rózsaültetvény, melyből a szükséges mennyiségű nektár összegyűlne a világon nincs. Ezért is hat azután elementáris erővel, amikor a regény dramaturgiai tetőpontján egy üveg rózsaméz mégiscsak előkerül a folyton ügyeskedő boltos, Kudlik Rezső pincéjéből…
Az Első és a Második világháború közötti bő húsz éves időszakot öleli föl a regény, s a rengeteg novellisztikus egységből, párhuzamosan is futó történetelemből mozaikszerűen felépülő cselekményben pontosan kerül megrajzolásra a település, Szenttamás élete. Látjuk kiteljesedni a nemzetiségi, szerb-magyar-német ellentéteket, de megjelenik az illegális munkásmozgalom, itt is vannak már kommunisták, akik lapot adnak ki, szórólapot terjesztenek, sztrájkot szerveznek, béremelést követelnek. Vannak trükközők és kárvallottak; vannak besúgók és ártatlanul bebörtönzöttek; vannak, akik megcsalják a feleségüket, férjüket, és vannak, akiket megcsalnak. Vannak, akik meggazdagodnak, mások ellenben elszegényednek, mert rosszkor hoznak meg rossz döntéseket. Vannak, akik ugyanazt az egyetlen történtet mesélik el ezredszer is; vannak, akik a Szovjetunióra tekintenek, mint megváltóra és vannak, akik a legyőzhetetlen német hadsereget várják vissza Hitlerrel az élen, miközben Szentamás az egész világgal együtt sodródik az új háború felé…
Lehetetlen azt a temérdek történetelemet hirtelen elősorolni, melyeket Gion Nándor megmozgat a Rózsaméz időbeli ugrásokkal. filmszerű vágásokkal telített oldalain, s bár jóllehet kevésbé vibráló, mesés, mágikus ez a regény, mint volt a Virágos katona, de ettől függetlenül, más okokból kifolyólag ez is ugyanúgy letehetetlen olvasmány. Vagyis nyugodt szívvel tudom ajánlani mindenkinek, aki szereti a jó könyveket, a minőségi irodalmat. És milyen jó leírni egy szépirodalmi olvasmány recenziójában, hogy bár a nyelve gyönyörű, de az olvasónak mégis könnyű dolga van, mert Gion különös varázsú prózája könnyedén siklik egyik történetből át a másikba.
Gion Nándor: Rózsaméz
Magvető Kiadó, 2019.