A norvég kultíró hatkötetes ciklusának második része sem hazudtolja meg önmagát: ugyanazzal az eltökéltséggel és monotonitással beszél az író saját életéről, mint az első kötetben, csak ezúttal a vezérfonal a szerelem: a kapcsolat, ami második feleségéhez és gyermekeihez fűzi. De ezúttal is túllépi a kereteket, és általában a férfiasságra, a férfiak társadalomban betöltött helyzetére, a munka és a magánélet viszonyára, a boldogság lehetőségére és a szorongás szükségszerűségére kérdez rá.
Knausgård ebben a könyvben is gondosan kerüli, hogy a történetmesélésnek, bármiféle regényszerűségnek akárcsak az árnyéka is rávetüljön. Életének tudatosan a látszólag legátlagosabb, legunalmasabb részeit mutatja be a legaprólékosabban, miközben az éppen szárba szökő szerelem extatikus félévét letudja pár oldalban, mert igazából saját boldogtalanságának, kívülállásának és szorongásának forrására kíváncsi. A regényciklus eredetére vonatkozó mozzanatok is ebből a könyvből derülnek ki: egyre inkább csömöre volt a könyvektől, filmektől, mert nem tudott attól az érzéstől elvonatkoztatni, hogy ezeket csak kitalálta valaki. De ugyanezt érezte a hírekkel, dokumentumfilmekkel kapcsolatban is, melyeket szintén átszűr saját szubjektumán egy szerző vagy egy rendező, hogy azokat a momentumokat emelje ki, melyek számára fontosak. Vagyis minden fikció lesz, s a fikciónak a valóságtól való távolsága állandó. Ez a gondolat vitte el őt, az alkotás-válságban szenvedő írót, hogy inkább saját életét, a vele megtörtént, átlagos dolgokat mesélje el, egyfajta autofikciót alkotva meg, hogy a saját harcát elmesélve minden ember saját harcára utaljon ezzel.
A regényciklus címe norvégul Min Kamp, ami kísértetiesen emlékeztet Hitler Mein Kampfjára. Knausgård nyilván azért választotta ezt a címet, hogy mindenki azonnal felkapja rá a fejét, s megütközzön rajta. És talán nem is véletlen a párhuzam, mert a szerző szándékosan szembemegy azzal a politikailag korrekt közbeszéddel, mellyel Svédországban szerinte szinte mindenki kommunikál. Persze ez nem azt jelenti, hogy Knausgård valamiféle szélsőjobbos szerző lenne, erről szó sincs, inkább csak mer olyan dolgokról is írni, melyekről egyébként nem szokás, vagy nem divat, mint az előítéletek vagy a magánélet, vagy hogy játszol az egy-két éves gyerekeddel, de ez igazából untat, mert a célod nem ez, hanem valami egészen más, melyre azonban ezek miatt a „fontosabb” dolgok miatt már nem jut időd és ettől frusztrált leszel.
A kötetben a szerző elhagyja első feleségét és Stockholmba költözik, itt próbál új életet kezdeni és persze folytatni a régit, ami eleve lehetetlen, hiába van benne minden, amit előzőleg tanult, tapasztalt, magába szívott. Ezt szembeállítja az újonnan megszerzett tapasztalatokkal, hogy például miben különböznek a norvégok a svédektől és Norvégia Svédországtól, amiből persze az jön ki, hogy Svédországban senki sem normális. Skandinávia nem is olyan homogén közeg, mint ahogy innen, Közép-Európából látszik…
A ciklus második kötete kapcsán fontos kiemelni, hogy a szó szoros értelmében az egyes részek nem folytatásai egymásnak, külön-külön is működhetnek a szövegek. Talán nem lesz minden mozzanat teljesen érthető, hiszen azokat a dolgokat nem írja le újra Knausgård, melyeket egyszer már leírt, de gyakorta utal rájuk, vissza-vissza tér egy-egy meghatározó élményhez. A szerző a saját életével próbál valamit kezdeni, bele-bele kap, folyamatosan bejárja és újrakezdi.
Ami azonban a legkülönösebb, hogy az olvasó egy idő után a saját életére eszmél. Ez persze nem csoda, ha arra gondolunk, hogy a regény történései nem rendkívüliek, inkább átlagosak: egy séta a városban, baráti beszélgetés sörözés közben, házimunka (takarítás, szemét levitele, vacsora főzés, mosogatás), babazsúr, pelenkázás, párkapcsolati élmények (veszekedés, kibékülés, szeretkezés), konfliktus az agresszív szomszéddal, mind-mind olyasmi, ami velünk is nap mint nap megtörténhet. Az író célja nem a szórakoztatás, a szövege mégsem öncélú, de még csak nem is unalmas, sőt, letehetetlen. A szöveg valódi tétje a folyamatos önmagunkra ismerés: a saját életünk körvonalai a szerző ön-élveboncolása mögött.
A fikcióundor természetesen nem Knausgård találmánya, a modernitásban folyamatosan jelen van, búvópatak-szerűen a felszín alatt csörgedezik, s néha fel-fel bukkan, például az avantgárdban, ahol azonban a hatására többségében befogadhatatlan szövegek jöttek létre. Knausgård receptje azonban más: történetmeséléssel fordul szembe a történetmeséléssel, saját fegyverét fordítja ellene: önnön életében csatangol szabadon, lényegtelen mozzanatokat elevenít fel nagy időbeli ugrásokkal laza szerkezetben, s a felidézés miértjét nem indokolja. Persze hiába írja a saját életét az író, hiába szerepel mindenki a saját nevén, a felidézés pontossága és tűélessége szkepszisre adhat okot. Lehetetlenségnek érzem, hogy sok év távlatából felidézze, hogy egy átlagos estén három vagy négy szem krumplit evett a paradicsomos húsgombóchoz, vagy hogy egy társas összejövetelen milyen mederben folyt a társalgás, s szó szerint ki mit mondott. Én általában az előző estémet sem tudom ilyen pontosan felidézni, nem hogy egy öt vagy tíz évvel ezelőttit, vagyis Knausgård az emlékezet szövetében tátongó lyukakat írói leleménnyel tölti ki, vagyis marad a fikció.
De ez a Szerelem értékéből nem von le semmit: olyan általános kérdéseket feszeget, mint a 21. századi feminizált férfiszerepek, a munka és a család kapcsolata, vagy az egyéni boldogság és a közösségi hasznosság kérdése. Mindezt roppant részletgazdagon, aprólékos vizualitással megírva, esszészerű betoldásokkal tálalja, miközben az önéletírásban rejlő lehetőségek végső határáig elmegy, amitől ez a könyv is különös, egyedülálló remekművé válik.
Karl Ove Knausgård: Szerelem – Harcom 2.
Magvető Kiadó, 2017.