A 2016 decemberében megjelent kiadvány az Y generáció életérzéséről, elveszettségéről beszélő kisregény, amely azonban túlmutat a hagyományos textualitáson azáltal, hogy a betűt is, akárcsak az egész könyvet, mint művészeti tárgyat szeretné megjeleníteni.
A Földalatti nyár, amint az sejthető is, írói álnév alatt jelent meg, valódi szerzője Sípos Máté, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem design- és művészetelmélet szakos hallgatója, aki mielőtt designelméletet kezdett hallgatni, tervezőgrafikát tanult Sopronban. Életútjából eredt a felismerés, hogy a benne ágáló önkifejezési igény számára a formák és vizuális kódok nem elegendőek, ahogyan önmagában a prózairodalom sem, a kettő ötvözéséből hozott létre valami újat, amit állítólag magyar szerző eddig még nem írt. Ezt a valamit nevezhetjük ergodikus irodalomnak vagy experimentális prózának, és olyan kísérleti szöveget takar, melynek lineáris áttekintése nehézségekbe ütközik, mert a szöveg nem-lineáris, sokközpontú, ráadásul vizuális elemekkel is bővített. A szemlélet lényege, hogy a könyvre és a betűre nemcsak mint jelentéshordozóra tekint, hanem tárgyként is nézi, aminek a vizuális megjelenése is fontos. Ez a réteg ráadásul a tulajdonképpeni tartalmon túl további kvázi-jelentéseket képes feltárni. Ennek belátása pedig a szöveget és a szöveg hordozóját az irodalom felől a design irányába tolja el.
S hogy milyen eszközökkel éri el a kívánt hatást a szerző? Közbeékelésekkel vizuálisan is jelöli a könyvben megjelenő vendégszövegeket, de ha a főszereplő névjegykártyát, levelet, szerződést olvas, akkor ezek is meg vannak különböztetve a szövegtörzstől, mintegy képi formájukban jelennek meg. A 11. fejezet után a 87. oldal szinte teljesen fekete a rengeteg egymásra írt sortól, amely azután fokozatosan ritkul, mígnem teljesen le nem tisztul a szövegkép, s a 94. oldalon folytatódik a szöveg a 12. fejezettel. A 131-től a 139. oldalig minden oldalon csak egy óriásbetűt látunk, amely a HOTELETUS szót adja ki, ami a regényben úgy áll elő, hogy a két srác a romosan álló Hotel Juventus tetején szemeteszsákkal letakarja az egykori szálloda nevének néhány betűjét. A 165. és a 170. oldalak között fekete alapon hullámoznak, kanyarognak, kavarognak a fehér betűk, akárha hópihék, de kétségkívül ugyanazt a szöveget formázzák, mint 171., immár ismét „normál” oldal, mely így kezdődik: „A hatvanas évekből itt ragadt vasbeton buszpályaudvar.” De van szétfolyó szöveg, párhuzamos párbeszéd, gerincével kifelé kötött oldalpár, rejtett oldal, miegymás. Ezek a gesztusok az elején még apróak, de a kiadvány második felében egyre durvább minőségben és egyre sűrűbben követik egymást. Céljuk azonban sajnos nem világos: nyilván tördelik a szöveget, megkérdőjelezik a hagyományos, lineáris olvasási rendszer kizárólagosságát, érdekesek is, de túl sok újat nem tesznek hozzá a szöveghez, igaz, el sem vesznek belőle. Persze az is lehet, hogy az elbeszélőben tomboló érzéseket, az ő aktuális lelkiállapotát, az alkohol vagy a drog mámorát jelenítik meg, vagy a történetre reflektálnak, de az a legvalószínűbb, hogy ahány olvasó, annyi ötlet, mert adekvát értelmezési keret nincs.
A történetben az elbeszélő az átlag egyetemisták nyarát tölti Budapesten: éjszakánként poharasként dolgozik, mint diákmunkás egy szórakozóhelyen, szabadidejében pihen és csajozik, szabadnapjain pedig a haverokkal lóg: pia, cigi, fű, a berúgások és betépések után fejfájós józanodással. Amikor nem pénzt keres, akkor költ, s ez a kettő nagyjából egyensúlyban marad. Aztán váratlanul felmond a munkahelyén, s lakó- és sorstársával, Jánnal nyakukba veszik az országot. Nem tudják, hová mennek és miért, egyetlen céljuk van, hogy úton legyenek, s közben hiábavalóan kergethessék a tökéletesség illúzióját, mígnem a nyár és a pénz egyaránt a végére ér… A regénynek nincs történeti íve, pillanatképekből, felvillanó helyzet-foszlányokból, epizódokból áll össze, azonban ezek a történetszerűségek is csírában maradnak, nem szökkenek szárba, épphogy csak elkezdődnek, aztán már végük is van, és nem tudjuk, hogy aztán mi lesz, mert máris következik az újabb életkép.
A Földalatti nyár minimalista nyelven szólal meg, az ipszilon-generációsok nyelvén, ezen a nyelven mutatja be beszélőinek céltalan tengés-lengését, perspektívátlan nihiljét. Van benne jó adag humor, nem kevés trágárkodás, néhány tipikus, bunkóra rajzolt újgazdag; valószerű és teljesen irreális helyzetek. Mindent összevetve átlagos generációs próza lenne, ha nem volnának benne a különleges tipográfiai megoldások, képi absztrakciók, melyek értelme ugyan nem világos, de valamilyen szinten mentik azért a menthetőt. Főként az újdonságokra fogékonyaknak ajánlható, s bár kedvenc könyvük valószínűleg nekik sem ez lesz, mindenképpen megérdemli a szerző az elolvasás nem túl nagy fáradtságát.
Storno Milán: Földalatti nyár
NOW Books & Music, 2016.