Bodor Ádám válogatott elbeszéléseit tartalmazó kötete 1992, 1997 és 2003 után, negyedik alkalommal 2015-ben jelent meg, ezúttal a Magvető Kiadó gondozásában. Mint Bodor minden írása, ezek a novellák is a perifériára, a végekre kalauzolnak el bennünket: egy különös, ismerősen is ismeretlen, bizarr és végtelenül melankolikus világba.
Az idén nyolcvan esztendős szerző, bár nem tartozik a magyar irodalom legtermékenyebb írói közé, állócsillag irodalmunk egén. Bár ő maga Kolozsváron született 1936-ban, s egészen 1982-es áttelepüléséig Erdélyben élt, mégsem tekinthető teljes egészében a romániai magyar irodalom részének, annyira szétfeszít minden skatulyát. Ha valaki ismeri a munkásságát, bármely soráról rögtön meg tudja mondani, hogy az ő tollából származik. Munkásságára alapvetően a rövidpróza jellemző, bár írt három regényt is, valójában azok sem klasszikus értelemben vett regények, inkább csak zárványokból, történet-csírákból, töredékekből alkotnak egy mozaikszerű egészet.
A helyek, ahová a kötet elbeszélései elkalauzolnak bennünket, szintén Bodorra jellemzőek: elhagyatott hegyi területek, havasok, tanyák, pusztuló városok, vasútállomások, komor erdők, folyóparti bokros területek. A világvégi, elzárt, eldugott, elhagyatott helyszínek, amelyek csak egy régen volt, magasabb létezés lepusztult maradványai, ahol valami megőrződött ugyan, de az élet visszasüllyedt az állati vegetálás szintjére. A szomorú, romos melléképületekben különös sorsok bontakoznak ki: komor, gyanakvó emberek tétováznak cselekvés helyett, miközben van egy szembetűnő közös attitűdjük: a szorongás. A különös helyszíneket, a szereplőket körülvevő tárgyi világ elemeit voltaképpen a bennük élő, a közöttük mozgó (vagy épp mozdulatlan) emberek belső világának kivetüléseiként kell felismernünk. Itt minden jelzés, minden szimbólum: ettől van az, hogy bármennyire konkrét, realista is Bodor írásművészete, így papírra vetve minden (rém)álomszerűvé lényegül.
A könyv több mint 400 oldalán olvasható 63 elbeszélés két és fél évtized novellatermésének javából válogat, de a megteremtett atmoszféra teljesen egységes. Az író sokkal többet hallgat el, mint amennyit leír, s amit leír, az is inkább csak jelzés, ami valami másra utal. Általában nem tudjuk megközelíteni a történtek értelmét, rejtve marad előttünk, hogy mi miért történik, tehát nem tehetünk mást, csak elfogadjuk, hogy így történt és kész. A kötet világának másik különös jellegzetessége, hogy a szereplőket szemmel láthatólag nem zavarja, hogy a történtek nem következnek egymásból, hogy nincs bennük oksági viszony, otthonosan mozognak benne. Persze ez nem azt jelenti, hogy boldogak lennének, de szürreális módon nem is zárja ki azt, hiszen ebben a világban a boldogság adottság, bármily sanyarú körülmények között is élik meg. Bodor figurái igazából csak skiccek: nincs múltjuk, mélységük, amit tudunk róluk, az pillanatfelvételek sorozata; mintha kapnánk tíz fényképet, hogy az alapján meséljünk el egy történetet.
A szereplők nevei is igen különösek: Rabuzin Jóska, Bundás Rekk, Adalbert Lamos Béla, Mustafa Mukkermann, Rezo Kahaderi, többségében kevert, bizarr, rémületes nevek. Persze a szerző egy percig sem kívánja elhitetni velünk, hogy ezek valódi emberek valódi nevei, sőt inkább arra utal, hogy a név csak egy időben és térben változó, esetleges, adható és kapható valami, melyet a szereplők úgy viselnek, mint egy ruhát. A címadó elbeszélésben például ezt olvashatjuk: „Fülesbaglyot nézni mostohafiammal jártunk ki, aki akkor átmenetileg a Doktor Senior nevet viselte”. A részleg című novellában (melyből Gothár Péter kitűnő filmet készített még 1995-ben) a főszereplő Weisz Gizellát nagyon megdicsérik, méltatják, amikor kinevezik a részleg vezetőjévé. Azután Weisz Gizella sokáig utazik először vonattal, majd busszal, azután hajtányon gumicsizmák tetején csücsülve, onnan szekéren, majd útja utolsó szakaszán már gyalog, míg végül megérkezik egy Isten háta mögötti hómezőn álló rozoga kalyibába. Ez maga a részleg, melynek vezetésével őt bízták meg, ahol mindössze egy gyér szakállú férfi teljesít szolgálatot, és ahol cövekelésen kívül semmi mást nem lehet csinálni. Az előző részlegvezető Potra doktor volt, akit azonban itt csak Buckó néven ismernek. Weisz Gizella nem is ismeri meg, ami nem is csoda, hiszen sem a név, sem az életkor, sem a külalak nem egyezik, mégis el kell fogadnunk, hogy a kettő egy és ugyanaz a személy. „De ő nem így néz ki.” – mondja Weisz Gizella, mire a válasz: „Most így néz ki.”
De nemcsak a személyek és a nevek, hanem az idő és a cselekmény is ugyanolyan talányos: tele vannak útvesztővel, dialógusok pedig szinte nincsenek, mert a szereplők következetesen elbeszélnek egymás mellett, a cselekedeteikben pedig a legelemibb logikai előreláthatóság is kudarcot vall. Ennek ellenére az elbeszélő pontosan követi a történetet, nem gáncsolja el az olvasót sem szándékolt töredékességgel, sem ravasz útvesztőkkel: mindent megtesz azért, hogy eligazodhassunk, mégis kudarcot fogunk vallani, ha a saját tapasztalatainkból indulunk ki és fittyet hányunk a történetek saját, belső logikai kényszereire. Gyakran egyébként az a benyomásunk, hogy a novellák valójában egy nagyobb egység szétszakított részei, mert összeköti őket a világ, amelyben megtörténnek, különböző történetek, szituációk, múltbéli bűnök vissza-vissza térnek, de gyakran a nevek is ismétlődnek. Hogy ne menjünk messzire: Weisz Gizella nevű szereplő például három elbeszélésben is van (Az Eufrátesz Babilonnál, És akkor majd látjuk egymást, A részleg), de semmi biztosíték nincs arra, hogy ez a három ugyanaz a személy lenne.
Bodor Ádám nyelvezete pontos, hibátlan, sem hozzátenni, sem elvenni nem lehetne belőle, minden mondata kristálytiszta, tökéletes. Érdemes lassan olvasni a mondatokat, a történeteket; és az elbeszélés végén sem rögtön újat kezdeni, hanem visszatekinteni, újra olvasni, átgondolni még egyszer – és nekifutni ismét.
Bodor Ádám: Vissza a fülesbagolyhoz
Magvető, 2015.