Sirbik Attila vajdasági magyar író, szerkesztő, a Symposion művészeti folyóirat főszerkesztője. 1978-ban született, élt Szabadkán, Pécsett, Újvidéken, Rovinjban és Csantavéren is. Ez az első regénye, máris nem könnyű olvasmány, hanem nemzedéki kultregény, a délszláv háborús traumairodalom része.
A kötet apró darabokból, töredékekből, esemény- és emlékmorzsákból összeállított regény, a narrátor-főhős elbeszélt emlékezete. Az elbeszélő a gyerekkori frusztrációkból a kamaszlét világfájdalmába, majd az individuum és a társadalmi-politikai környezet közötti, feszültségektől terhes szakadékba zuhan bele: elnyeli a történelem, egész generációjával együtt. Valószínűleg erre utal a regény címe is: Eufémia IV. századi vértanúnő, aki a 303-as Diocletiuanus által elrendelt keresztényüldözésnek esett áldozatául. Legendája szerint azonban nem egyszerűen: tizenkilenc napon át kínozták, de nem tudták megölni, mert Eufémia, midőn Istenhez kiáltott, felgyógyult sebeiből: sem a kések, sem a tűz, sem a nyársak, sem a vágóeszközökkel ellátott gödör nem tudott végezni vele, mígnem végül vadállatok tépték szét. Állítólag a maradványait tartalmazó szarkofág 800-ban Rovinjba került, ott temették újra el és így lett a horvátországi Rovinj védőszentje. És máris a regény terében találjuk magunkat, ahol Rovinj a gyermekkori boldogság tere: a család a Vajdaságban élt ugyan, de az egyik nagymama Rovinjban, egy gangos sziklaházban, ahonnan több száz lépcsőfok vezet fel a St. Euphemiáról nevezett székesegyházhoz. Rovinj ilyen értelemben a gyerekkori elvágyódás szimbóluma a regényben. De létezhet olyan olvasat is, hogy az elbeszélő generációja annyit szenvedett, mint Eufémia vértanú, s ahogyan az, úgy ezek is túlélték a borzalmas kínokat, bár az mindenképpen különbség, hogy ezeknek esélyük sincs az üdvözülésre. De lehetséges az eufemizmust a görög kifejezés alapján is értelmezni, amely magyarul szépítő megfogalmazást jelent, és ilyen értelemben utalhat arra a módra, ahogyan ki lehet beszélni egy háborús traumát, ami pedig igazából elmondhatatlan.
A rovinji házat a délszláv háború kitörésekor azonnal elvette az újonnan alakult horvát állam, és miután ők a „másik” oldalon maradtak, így a horvát tengerpart az elbeszélő emlékezetében elveszett paradicsommá válik. A családja tagjai a szegénységet (például az erdőbe kell menni fát lopni, ha nem akarnak megfagyni a téli hidegben) és a frusztrációt egymáson próbálják levezetni: akkor is üvöltenek, ha van valami, meg akkor is, ha nincs. A kamaszodó, majd fiatal felnőtté váló elbeszélő maga sem tud mit kezdeni azzal a válsággal, amely nem csak az ő életét, hanem az őt körülvevő országot is mélybe taszítja.
A legtöbb fejezet bibliai idézettel van bevezetve (általában apostoli levelekből), holott nyilvánvaló, hogy az Isten, mint lehetséges kiút megbukott az elbeszélő számára: megfordult katolikus, evangélikus, sőt pünkösdi közösségben is, de semmi sem segít, nem ad feloldozást, hiszen a bűnt nem ő követte el, ő csak lakol érte (legalábbis így érzi). Az apa, az egyetlen bácskai nudista, aki egyedül az erdőben, pucéran heverve, maga körül meztelen nőket ábrázoló újságkivágásokkal próbálja újraélni a rovinji nudista strand örökre elveszett világát, szintén nem mutat számára kiutat. Vagy túl sok a szabály, vagy túl kevés. A balhék, az erőszak is csak rövid időre feledteti vagy fedezi el testi fájdalommal a belső szenvedést: a skinhead banda tagjaként rendőrökkel és punkokkal lefolytatott verekedések, az eszméletlenségig túlhajtott vedelések, drogozások, a határ menti csencselés és a szabados szexualitás is mind csak tünetei egy mélyebb, nagyobb problémának.
A belső válság valódi oka a háború: megkapja a behívót, és egyetlen döntési lehetősége van csupán, onnantól predesztinálva van a sorsa. Vagy marad, de akkor elviszik katonának a bosnyák pokolba, vagy meglép Magyarországra, de akkor évekig nem mehet haza, sőt azt is megélheti, hogy míg ő itt jól van, a gyerekkori barátai háborús vidékeken katonáskodnak, és az sem jó érzés, hogy NATO gépek a hazádat bombázzák. Ez a nemzedéki trauma, amikor választási lehetőség csak két rossz között adódik.
Sirbik regényének mondanivalója kiemelhető a vajdasági helyszínről, általában ad rálátást a háborúra, a háborús hátországra. Egy konkrét, megélt háború apropóján mutatja be azt, ahogy az romlásba dönt országokat, nemzeteket és egész generációkat tesz elveszetté. Az üzenete, hogy a háború a bűnök legrettenetesebbike, minden bűnök esszenciája és eredője, amire nincs bocsánat. Az elbeszélő szorong, bűntudattal küzd, de közben görcsösen élni akar, és végtelen monológja nem más, mint menekülés az őrület elől.
A St. Euphemia lendületes, filmszerűen felépített, klipes vágásokkal operáló könyv, mely minden tragikuma és nyomorúsága ellenére is kiváló humorral van megírva, vagyis borúra derű, majd derűre újra ború követi egymást. Sirbik Attila első regénye, bár nem könnyű olvasmány, ajánlott minden, a komolyabb irodalmat kedvelő olvasó számára.
Sirbik Attila: St. Euphemia
Magvető – Fórum Kiadó, 2015.