Salinger kult-regénye új fordításban! A Catcher in the Rye ötven évvel az első magyar megjelenése után most, 2015-ben új fordításban olvasható, de már nem Zabhegyező, hanem Rozsban a fogó címmel.
A fordító, Barna Imre elsődleges célja nem az egyébként sem túl találó, de kétségkívül eredeti magyar cím cseréje volt, hanem annak a nyelvi világnak az újrateremtése, ami az angol eredetit jellemzi. Mégis, főleg a legendássá vált cím lecserélése miatt fordult az új kiadvány felé szokatlanul nagy figyelem, és alakultak ki késhegyre menő viták az interneten.
Ma már közhely, hogy minden fordított szövegre ráfér a frissítés húsz, harminc, negyven évente, de ezt általában – ha a mű magyar címe nem változik – az olvasóközönség észre sem veszi, elég csak az utóbbi idők néhány jól sikerült újrafordítására gondolnunk, mint A nagy Gatsby, a Bovaryné, vagy épp az Úton. Jelen esetben azért kellett a legendás címhez, a Zabhegyezőhöz hozzányúlni, mert bár jóval frappánsabb, mint az eredeti angol, teljesen félreviszi a regény értelmét.
The Catcher in the Rye – roppant összetett és bonyolult cím, ami ráadásul olyan kulturális utalásokat tartalmaz, melyek egy amerikai olvasónak talán a rendelkezésére állnak, de egy magyarnak biztosan nem, arról nem is beszélve, hogy angolul sem hangzik túl jól (nem véletlenül javasolt Salinger barátja, Peter De Vries is fülbemászóbb címet). A címben két olyan utalás kerül egymás mellé, melyeknek látszólag semmi közük egymáshoz: a catcher a baseballban az a játékos, akinek az ellenfél ütőjátékosa mögött állva kell elkapnia a csapattárs felé hajított labdáját (a regényben a főhős néhai öccsének a baseballkesztyűje fontos szerepet játszik). A cím második része pedig utalás egy gyerekdallá vált Robert Burns versre, amit a 16. fejezetben a céltalanul lófráló főhős félrehall: „If a body catch a body coming through the rye”. Ha lenne egy hatalmas rozsföld, amelyen rohangálna egy csomó kisgyerek, de a rozsföld szélén egy nagy szakadék húzódna, és ő ott állna a szakadék szélén és elkapná az arra rohanó gyerekeket: ő lenne a catcher in the rye. Ennek nincs semmi köze a zabhegyezőhőz, ami pedig arra utalt, hogy a diák, aki lóg az iskolából vagy megbukik, az elmehet Kukutyinba zabot hegyezni. Ez a hatvanas évek magyarországi kultúrpolitikájának a lenyomata, ami a regény főhősére, Holdenre pont nem igaz: ő csak dühös és lázad a felnőttek világa ellen. A huszonkettedik fejezetben aztán kiderül, hogy a versben catch helyett valójában meet szerepel, de addigra már Holdenben kialakul, hogy mi szeretne lenni: a rozsban a fogó.
Salinger klasszikusa – mint azt bizonyára sokan tudják – egy Holden Caulfield nevű fiatalemberről szól, aki utolsó estéjét tölti a Pencey nevű bentlakásos elitiskolában, mivel kirúgták, mert szinte minden tantárgyból megbukott. Nem azért bukott meg, mert hülye, hanem mert haragszik az iskolára, a növendékekre, a tanárokra, sőt tovább tágítva a kört voltaképpen haragszik az egész világra, mégpedig azért, mert első tizenhat évének az a tapasztalata, hogy a világban mindenki hazudik. Holden annyira radikálisan látja a helyzetet, hogy őszintén – legalábbis szerinte – csak a tíz éves húgával, Phoebével tud beszélni. Pedig jómódú, középosztálybeli, New York-i családból származik, rengeteget olvas, jól golfozik, csak az igazságérzete bántja és az teszi lehetetlenné számára a beilleszkedést. „Honnan tudod, mikortól kamuzol? Azt sajnos nem tudhatod.” – fogalmazza meg legfőbb aggályát a regényben. Tehát miután otthagyja az iskolát, és némi okkal nem mer hazamenni, két nap és két éjszaka csatangol a karácsonyra készülő New Yorkban: taxisokkal fecseg, olcsó hotelben száll meg, bárokba jár, találkozik régi ismerősökkel, miközben zsinórban szívja a cigiket, és egyre erősebb benne a gyanú, hogy nem itt kellene lennie, hanem valahol egészen másutt.
Sok minden történt a Zabhegyező 1964-es első magyar nyelvű megjelenése óta, például a lázadás a mainstream kultúra része lett – erről Gyepes Judit (a kötet első magyar fordítója) még csak nem is álmodhatott. De azt sem gondolhatta, hogy radikálisan átalakul majd az irodalmi nyelv is, hogy a töredezett, befejezetlen mondatokból álló, töltelékszavakkal telerakott, élőbeszédhez közeli nyelv is lehet majd az irodalom nyelve. Gyepes Holdenje még kerek, egész, gyakran körülményes mondatokban szólalt meg, ráadásul a szövegében megjelent a hatvanas évek Budapestjének jampi szlengje is, amelyek azonban ma már inkább cikinek számítanak, mint menőnek. Gyepes Holdenje ráadásul magázódott és gyakran „nos”-sal kezdte a mondatokat, húsos szendvicset evett hamburger helyett, a sztriptíztáncost vetkőző lánynak nevezte, a leszbikust női buzinak. Ráadásul Gyepes Judit gyakran finomkodik: „egész estés fenékről” beszél, amikor valójában „jó nagy csöcsökről” van szó. Ettől egy tesze-tosza szépléleknek tűnik, aki unalmában gyűlölködik, míg Barna Imre fordításában ugyanez a figura egy zilált, dühöngő, túlérzékeny fiatal, aki háborúban áll az egész világgal, aki megveti az elit egyetemistákat, a bunkókat, a filmszínészeket, de még azokat is, akiknek gagyi a bőröndjük. Máshova kerülnek a hangsúlyok és Holden más nyelven szólal meg; nem véletlenül mondta Luther, hogy a fordítás maga a megtestesült hermeneutika.
Barna Imre tehát Salinger élő, vibráló, töredezett szövegművészetét mai magyar nyelvre írta át, mert a Rozsban a fogó nem 1949 New Yorkjának a regénye, hanem a mindenkori tizenhat éveseké. Ezzel párhuzamosan azzal a tévhittel is leszámol, hogy ez egy ifjúsági regény volna, mert nem az, ahogy a Sorstalanság vagy Iskola a határon sem az. Ez egy lehengerlő, torkon ragadó, kortárs produktum, mindenki számára kötelező olvasmány.
J. D. Salinger: Rozsban a fogó
Európa Könyvkiadó, 2015.