A Hollóárnyék-trilógia második része hasonlóan személyiség-központú, mint az első rész, drámai sorsokat és ok-okozati összefüggéseket mutat be.
Az első résszel ellentétben most nem csak Vaelin szemszögéből látjuk az eseményeket, hanem több szálon fut a cselekmény. Ez sokáig érthetetlen volt, mert A vér éneke egyik legnagyobb erőssége volt Vaelin személyiségfejlődése, nehéz volt elképzelni, hogy a cselekmény több szálon is ugyanúgy lekötheti az olvasót. Pedig igen, sőt a többiek története sokszor még érdekfeszítőbb is volt!
Vaelin öt év fogság után hazatér kisemmizett húgához, azonban nem élvezheti sokáig a szabadságot, mert az új király kinevezi őt az Északi Végek Várurává. Mivel a vér éneke azt súgja, hogy ezt kell tennie ahhoz, hogy megtalálhassa Frentist, a régi rendtestvérét, a húgával útnak indul a fagyos vidékre. Még az elején csatlakozik hozzá Reva, az ő története lesz a második szál. A lány apját Vaelin ölte meg, ezért a lányt arra használják fel, hogy az apja kardját visszaszerezze és Vaelint megölje, azonban ő is egyre több dologra ébred rá, oldalról oldalra fejlődik. A harmadik történetszál Lyrna hercegnőé, aki már az első részben is nagyon érdekes volt. A családjában ő a leginkább uralkodásra termett, művelt és logikus gondolkodású nő, aki a lonak főpapnőhöz tart, hogy békét teremtsen a népeik között. A negyedik szál pedig Frentis története, aki a Félszeművel vívott összeütközésben mágikus sebeket szerzett, amelyeken keresztül irányítani tudják őt. Egy ilyen képességgel bíró nő kivásárolja őt a harci arénából, megbéklyózza, hogy saját céljaira használja fel, Frentis pedig próbálkozik, hogy visszaszerezze az uralmat a saját élete felett. Mindenki megrendítő, drámai eseményeken megy keresztül, ez nem az a könyv, ami megnevettet, vagy bármilyen szempontból szirupos lenne…
Az első részhez képest nem csak a több történetszál, hanem A várúr lendületesebb, akciódúsabb és más a hangulata is. A volári hadjárat mindenhol felfordulást hagy maga mögött, felborulnak az erőviszonyok, a háború mindenhol felüti a fejét. A könyv a négy történetszál apró elemeiből építkezik, amelyek időnként összetalálkoznak, és amelyekben betekintést kapunk a regény világának részeibe. Az apró információmorzsák is nagy jelentőséggel bírnak a későbbiekben és mindenki fontos szerepet tölt be. Jobban belelátunk a mágikus világba is, de még mindig nem eléggé, remélem, a befejezésben ez nagyobb hangsúlyt kap.
A szerző nagyon jól tudja érzékeltetni a kultúrák közti különbségeket, élvezetesen írja le az egyes népek elveit, gondolkodásmódját. Az egyik viccesebb jelenetben például Lyrna csapata egy folyóhoz ér, amin át kellene kelniük, azonban a hercegnő nem tud úszni. Davoka így a célratörő logikájával egyszerűen fogja és behajítja a vízbe, hiszen mindenkiben kell legyen túlélő ösztön…
Az alaptörténet és a világ már az előző részben sem az egyediségével tűnt ki, azonban kárpótol minket az egyedi stílus, a karakterfejlődés, a rengeteg izgalmas és realisztikus harci jelenet. Ebben is akadnak üresjáratok, de összességében megéri, és a folytatás még intenzívebb élményeket ígér. A borító grafikája is gyönyörű, jó érzés kézbe venni, és a kiadótól megszokott kemény borítós kötés is minőségi.
Anthony Ryan: A várúr
Fumax Kiadó, 2015.