A könyvecske jóllehet az író hatvanadik születésnapja alkalmából jelent meg, a Természetes fény című 2014-es nagyregény mellékleteként is értelmezhető. Závada munkáinak forrásvidékére kalauzolja el az olvasót ez a „fényképészeti notesz”, s mondandóját temérdek fotóval, melléklettel, ábrával teszi szemléletesebbé.
Závada Pál könyveiben rendre feltűnnek profi és amatőr fényképészek és az általuk készített képek, s nem minden alkalommal csak az irodalom eszközeivel újraalkotva, hanem két esetben, a Kulákprés című szociográfiában és a Természetes fény című nagyregényben (regényektől merőben szokatlan módon) vizuális – eredeti – formájukban is. Vagyis Závada munkássága ürügyén érdemes elmélyedni a fénykép és az irodalom kapcsolatrendszerében, valamint a fotó és készítője elő-, illetve utóéletében – a fényképész utókorában, hogy stílszerűek legyünk.
A Dávid Anna által összeállított könyv Parti Nagy Lajos Fényképész-szonettjével indít, amelyről erős a gyanúm, hogy kimondottan ebbe a kötetbe, és erre az alkalomra íródott („A szóképész életkora / ha immár annyi lesz, amennyi lesz, / fölköszönti e fényképész-notesz”). A vers ragyogóan ragadja meg azt a közöset, ami mind az irodalomban, mind a fényképészetben megtalálható: hogy bár más az eszköztár, más a formanyelv, más az esztétikai kategóriarendszer, mindkettő megörökít, s mindkettőnek van története a sorok között vagy a képek mögött. Amikor látunk egy fotót, ösztönösen elképzelünk mögé egy történetet: ki az, aki a képen van, hogy került oda, hol van, mi látszik körülötte, milyen érzelmekről, gondolatokról tanúskodik az arckifejezése, s miről árulkodik a szempár, amely lehet, hogy már örökre lecsukódott. Ha kisgyermeket látunk a képen, óhatatlanul felötlik bennünk, merre vezethetett az útja, miután elkészült a kép, s ha időset, arra gondolunk, hogy mi minden történhetett vele addig. Az irodalom esetében éppen fordítva történik mindez, a betűk nyomán a képek elevenednek meg a belső mozin, míg az irodalomból kép lesz, a képből irodalom.
Az emlékkötet Kincses Károly fotómuzeológus jegyzetével folytatódik, melynek már a címe is sokat sejtet: A gödör széléről. A sírgödörről van szó, mégpedig a hagyományos fényképezés sírgödréről, amelyet a digitális fotózás ásott neki. A mai harmincasok még emlékezhetnek a filmekre, a negatívokra, az előhívásra, de a fiatalabbak aligha, s a szerző jóval az ő emlékeik elé megy, hiszen a XIX. századi, a századfordulós és a XX. század első felében érvényes technológiákról szól, milyen eszközök, anyagok voltak használatban a különböző korokban, milyen fejlődés történt, milyen változások zajlottak le a hagyományos fényképezés százötven éves történetében. Rövid bevezetés után lexikonszerűen megy tovább a szerző: megtudhatjuk, mi a szatinálógép, mi a kollódiumos nedves eljárás, mi fán terem az üvegműterem, mire jók a képmódosító eljárások, mi a napfénymásolás, hogyan használták a háttereket, mi az üvegnegatív, mire jó a magnéziumpisztoly, mi haszna a fénymérőknek. Érdekes, tömör technológia-történeti áttekintés, amelyből a kezdők is leszűrhetik a következtetést, hogy a fénykép létrehozása valódi teremtő munka volt az automata fényképezőgépek feltalálása előtt. Míg ma az utca élményfotósa számára a képalkotás a célzással kezdődik és a gomb lenyomásával ér véget…
A 27. oldalon kezdődik Závada Pál: A fényképész Weiszék című írása, amely a Tótkomlóson a XX. század első felében élt és alkotott zsidó fényképészcsaládról szól, akikről Závada a Jadviga párnája, a Milota, A fényképész utókora regénytrilógia Buchbinder Miklósát mintázta, és a Természetes fény Weisz családját. A valóságban létezett Weisz család tagjait gettóba zárták, majd 1944-ben Auschwitzba, Mauthausenbe, Bergen-Belsenbe vitték (kit hova). Közülük a második világháború végén csak Weisz Imre tért haza Tótkomlósra, aki folytatta apjától örökölt mesterségét, s megnyitotta fényképészeti műtermét. Weiszéknek számos fényképük maradt fenn, amelyeken megörökítették a körülöttük lévő világot, viszont csak kevés olyan, amelyen ők maguk is felbukkannak: a fotós mindig arctalan, aki exponál, az láthatatlan.
A 37. és 50. oldal között olvashatjuk Závada Pál 2014. január 7. és március 11. közötti Facebook-bejegyzéseit a fényképészeiről, temérdek fotóval illusztrálva. Végül az utolsó kilenc oldalon áttekinthetjük a Závada könyvei környékén felbukkanó fényképészeket, a valóban élteket éppúgy, mint az írói fantázia szülötteit.
A könyv mindössze 67 oldal, de temérdek fényképet tartalmaz, köztük jó néhány eredeti Weisz-fotót is. A képek származási helye főként Kincses Károly gyűjteménye, a Tótkomlósi Digitális Archívum, a Fortepan on-line fotóarchívum, valamint néhány korabeli újság.
A Megvilágításoknak sok mondanivalója nincs, de mindazok számára érdekes olvasmány lehet, akik érdeklődnek a fényképezés iránt, szeretik Závada munkásságát, illetve olvasták a Természetes fényt.
Megvilágítások – Závada Pál hatvanadik születésnapjára
Magvető Kiadó, 2014.