Nagy fába vágta fejszéjét az elsőregényes szerző: arról írt disztópikus naplóregényt, hogy a Harmadik Birodalom megnyerte a Második Világháborút, minden ellenségét kiirtotta, továbbhajtotta borzalmas ideológiáját, kiterjesztette az Endlösungot, egyetlen ellenfele maradt mindösszesen: a hit, remény és szeretet vallása, a kereszténység. De a regény sajnos közel sem lett olyan frappáns, mint amilyen az ötlet alapján lehetett volna.
A szerző eredetileg költőként lépett be az irodalmi köztudatba, ez a második prózai műve (az első egy mindössze kilencven oldalas kisregény volt). Horváth László Imre történelem szakot végzett és nem csak a Második Világháború története izgatta már zsenge gyermekkora óta, hanem még közelebbről a hadtörténet is, vagyis ilyen értelemben a témaválasztása lélektanilag kódolva volt. Ráadásul kamaszkora óta naplót ír, sőt vélhetőleg Goebbels naplóját is olvasta, így valósul meg tartalom és forma egysége. Egyelőre azonban csak a szerző személyén belül – a kötet lapjain eme egységből sajnos nem sok minden látszik.
A mű főhőse Klaus Arme, aki a náci birodalom főideológusa lesz, és akinek tizenhárom naplóbejegyzésén keresztül elevenedik meg a németek világháborús győzelmét követő diabolikus világ. A naplóbejegyzések 1942. június 13. és 2013. november 21. között oszlanak el, időben egyenetlenül, például az utolsó előtti bejegyzés 1969-re datálódik. Írójuk az első bejegyzés idején tizennyolc, az utolsó írásakor nyolcvankilenc esztendős. Arme bölcsész végzettségű, klasszika-filológus, apja a Harmadik Birodalom talán legjelentősebb pénzembere, tanult propagandát, ideológiailag jól képzett, doktori disszertációját követően Goebbels propagandaminisztériumában kezd dolgozni, majd ő lesz az Egyházügyi Hivatal első embere. Hatalmának teljében ő jelöli ki a pápát és ő írja át a Bibliát úgy, hogy az megfeleljen a nemzetiszocialista világképnek (konkrétan meghúzza kissé a szöveget: Jézust például teljes egészében kihagyja belőle). Célja, hogy az Isten és a Sátán, a Jó és a Rossz küzdelme helyére a fajok háborúja kerüljön, amit az árják vívnak a sémiták ellenében. Arme „teológiájában” a kereszténység a gyengék vallása, amit el kell törölni, hiszen az árják vallása csak az erő vallása lehet.
Arme könyörtelen pragmatikus, az idővel semmit sem változik, szellemileg stagnál. Saját és leszármazottjainak útját egyengeti tökéletes érzéketlenséggel, miközben mindenkit felhasznál, mindenkin átgázol, majd mikor már nem megy velük semmire, eldobja őket, akár valamely megunt játékot. Cselekedeteire nem kér és nem is ad magának felmentést, ugyanis szemmel láthatólag nincs lelkiismerete. Különös hóbortja, hogy szeret olyan emberekkel hosszú világnézeti-ideológiai eszmecseréket folytatni, akikkel nincs azonos állásponton, sőt akiket beteg, sérült, deviáns állatoknak tart. Ragyogóan központozza a regényt, hogy ezek a filozófiai dialógusok a könyv elején, közepén és végén helyezkednek el.
Az első beszélgetőpartnere a kezdetben fanatikus náci, majd a Krisztushoz a szeretet nevében visszaforduló és érte a mártírhalált is vállaló evangélikus lelkész, Karl Schmidt. A második az Auschwitz poklában összeroppant, majd a haláltábor helyén létesült hárommilliós lágerkomplexumba, Hoffnungstadtba önként visszatért „őrült” orvos, Ernst Willigut. A harmadik pedig a kivégzésére váró lengyel ellenálló pap, Karol Wojtyla, akit Arme a beszélgetésük végén saját kezűleg lő tarkón egy betonpincében. Ezek a dialógusok sokszor teljesen céltalannak tűnnek, hiszen Willigutnak és Wojtylának is nyomos érvei vannak a hit, a remény és a szeretet mellett, Arme pedig csak ugyanazokat náci közhelyeket puffogtatja gőgős fensőbbséggel hosszú-hosszú oldalakon keresztül, és mindössze két dolog derül ki világosan: hogy ő maga amazoknak nem méltó vitapartnere; és hogy a nácizmus valójában egy kognitív giccs. A hosszas fejtegetések emellett folyamatosan ismétlésekbe torkollanak, túlmagyarázva az újra és újra felbukkanó tételmondatokat. Ráadásul a függő beszédben leírt párbeszéd káros mellékhatásaként nem mindig egyértelmű, hogy pontosan ki beszél.
Arme a saját nézőpontját egyébként végig következetesen képviseli, útján végighalad, céljait eléri: ő az, akinek minden sikerül; a Birodalom meghódította az egész világot, élén az ő unokája, a kegyetlen Erich áll, és horogkereszt van a világ valamennyi templomának csúcsán… Ennek ellenére az utolsó bejegyzésben így fogalmaz: „A harcunk mindvégig reménytelen. A betegség újra el fog terjedni, Karol Wojtyla irgalmas Istene fog diadalmaskodni.” Teljesen érthetetlen, hogy Arme miként jut erre a végkövetkeztetésre, ugyanis erről egy szó sem esik, pedig ha valami, akkor ez volna igazán érdekes…
A karakterábrázolás sem erőssége a regénynek: Arme olyan, mint egy Disney-rajzfilmből előugrott főgonosz, a mellékszereplők is tipikusak, a jók nagyon jók, a rosszak nagyon rosszak, a jellemek csak skiccek, akiknek nincs semmi mélységük. A nácik nagyon nácik, ráadásul a mindenki által unásig ismert nemzetiszocialista toposzokból vannak összepasszírozva: Theodor Eicke irgalmatlan hóhér, Mengele pszichopata, Göring élveteg és ostoba, Goebbeles menyétszerű, Hitler pedig túlságosan hitleres, az ő hírhedt, menetrendszerint bekövetkező dührohamaival, táplálkozási zavaraival, szánalmas kompenzálási kényszereivel.
A naplóregény a világháború második felének hadi helyzetével és a náci világpolitika későbbi alakulásával is túl nyomatékosan, apró részletekbe menően foglalkozik, ami bizonyára kedves gondolatkísérlet lehetett a történész-író számára, viszont egy, a hadtörténet iránt kevéssé érdeklődő olvasónak helyenként unalmas lehet.
Persze vannak erényei is Horváth László Imre kötetének: én gyakran a náci világbirodalomban is a mi világunk, korunk Európájának egyfajta kritikáját láttam, ahol világnézeti közönyre nevelés zajlik a panem et circenses jegyében. Kedvtelve olvastam Reményváros grandiózus látomásának félelmetes leírását is.
Mindent összevetve felemás emóciókkal tettem le a könyvet: az alapötlet nem egyedi, mégis jó, a Jó és a Gonosz szingularitásának küzdelme érdekes, a szöveg és a történet helyenként érdekfeszítő, mégis a kivitelezés elnagyoltsága, stiláris döccenői jelentősen visszavetik a mű egészének értékét.
Horváth László Imre: Lett este és lett reggel
Magvető Könyvkiadó, 2014.