Már amikor kézbe vesszük, elismerően csettintünk. A kemény borítós kötet érdes anyaga, tapintása különleges igényességet sugall, majd amikor kinyitja az ember, leesik az álla: a borító belső oldala ugyanis olyan, mintha egy hajléktalan zsebéből húzták volna ki. Koszos, összefirkált, gyűrött térképet ábrázol – amilyen szívesen vettük kezünkbe a „húszkarátos” kinézetű könyvet, úgy tartanánk most messzebb magunktól – hiszen ez nyilvánvalóan bűzlik! A fantasztikusan hihetőre megcsinált kettősség szándékos, hiszen a ritka igényes és ötletes kialakítású kiadvány a társadalmunk fonákján élőkről, a hajléktalanokról szól.
Hajléktalanokról írni nehéz. Nehéz nem közhelyekbe esni, nem túl érzelgősen nyúlni a témához, ha meg távolról, sebészi pontossággal boncolgatná valaki, azzal nem lehet érzelmeket megmozgatni, és különben is, miért nem együttérző a szerző? Egyáltalán, ki veszi be, hogy egy értelmiségi, egy író hitelesen tud beszélni a hajléktalanokról? De a társadalom peremére szorulók nyomorúságáról nem csak írni, hanem olvasni is nehéz. Kellemetlen téma, egy keserű pirula – az olvasónak erőt kell vennie magán ahhoz is, hogy egyáltalán a kezébe vegyen egy ilyen témával foglalkozó könyvet.
Pontosan tudja ezt Szilasi László is, éppen ezért nem dobja „mély vízbe” az olvasóját. Nem nyomorral, hajléktalan, lepusztult emberekkel kezdünk, hanem egy mindenki számára megnyugtatóan ismerős szituációval, egy feszengős, huszonöt éves osztálytalálkozóval. Főszereplőnk összefut a régi haverokkal, és egyikük mesélni kezd annak kapcsán, hogy egyik osztálytársuk meghalt. De az információk ellentmondásosak: hogyan? Miért? És ki volt ez az osztálytárs, és mi köze van mindennek a régi, közös élményekhez, a csajokhoz, a bulikhoz? Ez a beszélgetés adja a keretét a könyvnek, amelyből több szereplő egymásba fonódó sorsa tárul fel előttünk az iskolapad elhagyásától a kivándorláson át a hazatérésig, a hajléktalanság poklának megjárásáig – és igen, a halálig, sőt gyilkosságig.
A nézőpontkarakterekkel való játék „eltávolítja” a történetet a nyomorúságtól: a történetet leíró szereplőnek a volt osztálytársa meséli a történetét (igazából nem is a sajátját), ami ráadásul (természetesen) nem is a hajléktalansággal kezdődik. Természetesen… Hiszen a lecsúszás valahonnan indul – a csövesek az osztálytársainkból lesznek, lehetnek…
Szilasi László tehát távolról, kerülővel vezet el minket oda, ahova nem szeretnénk menni, de amit meg kell mutatnia. Ehhez olyan nyelvezetet használ, ami színes, érdekes, de egy kissé erőltetett, és nem tűnik élőbeszéd-szerűnek, bár az lenne logikus, hiszen elbeszélői (közvetve vagy közvetlenül) végig E/1-ben mesélnek. De egyértelmű, hogy így nem beszél senki, a stílus túl mesterkélt ahhoz, hogy élőbeszédszerűnek hasson. Ez talán hiba, de talán ez is csak egy eszköz a távolságtartásra. Ugyanakkor zseniális a szöveg abból a szempontból, hogy borzasztóan érzékletes. Elevenbe vágó hasonlatok, képek teszik közelivé az amúgy is erős jeleneteket, hogy szinte átéljük őket, ami néha szinte fizikailag fájhat…
De ez kevés lenne ahhoz, hogy újra és újra továbblapozzunk, ehhez kell a rejtély, a krimi szál is. Amit nagyon jó ütemben sző bele az író a társadalomból kiesettek nyomasztó alternatív valóságának bemutatásába. És aztán, mikor már ez is kezdene unalmassá válni, jön egy nagy csavar, amit nem lehet előre látni, egy olyan jól lecsapott labda, hogy onnantól az esetleges hibákat kereső, szőröző olvasó is megadja magát. Kemény téma, de nagyon jó eszközökkel megragadva, a tartalom és a forma kreatív összhangjával – és mindemellett még meglepetést is képes okozni. Kétségtelenül kell hozzá egy kis elszánás, de mindenképpen megéri!
Szilasi László: A harmadik híd
Magvető Kiadó, 2014.