Ha a kezünkbe kerül Lewis Carroll remekművének, az Alice Csodaországban-nak a Napkút Kiadó által újra megjelentetett, Kosztolányi Dezső-féle fordítása, számtalan kérdés fogalmazódhat meg bennünk. Hogy lesz Alice-ből Évike, Csodaországból Tündérország, mit keres egy angol gyermekkönyvben Arany János Családi köre, miért telepít a keresztes hadjáratok idején Mátyás király egy francia egeret Magyarországra, és békát vagy szokást kapott fel II. András királyunk?
Lewis Carroll legendás abszurd meseregénye 1865-ben jelent meg első alkalommal, és Kosztolányi Dezső fordította le először magyar nyelvre. Ez a fordítás, az Évike Tündérországban 1936-ban jelent meg nyomtatásban Fáy Dezsőnek a magyar szöveghez készült rajzaival. Legközelebb 1958-ban adták ki ismét a Kosztolányi-féle szöveget Szobotka Tibor átdolgozásában. Ez az átdolgozás abban állt, hogy mivel Kosztolányi műve Szobotka szerint nem tett eleget a fordítói hűség kritériumának, azt igyekezett hozzáigazítani az eredeti szöveghez. Vagyis az egész szöveget nem vetette el, csak próbált bizonyos részeket szorosabban fordítani. Ez a verzió aztán tíz kiadást ért meg, generációk nőttek fel rajta (ez a tény némileg megmagyarázza, hogy nálunk miért nem volt annyira kedvelt olvasmány az Alice, nem úgy, mint a világ nagyobbik részén). 2012-ben aztán Varró Zsuzsa és Dániel kidobta a kukába az egész bizarr hibridet azzal a felkiáltással, hogy ennek az amúgy nagy hatású műnek legyen végre szöveghű, hiteles fordítása. Senki sem nézte meg, hogy Kosztolányi eredetileg milyen fordításművet tett le az asztalra, azt látatlanban elvettétek, mondván, hogy Kosztolányi mindig is „hűtlen” fordító volt.
Kosztolányi Dezső nyelvszemléletében az anyanyelv és az idegen nyelvek közötti különbség értelmezésének kérdésköre összefügg a fordítás kérdéskörével. Kosztolányi minden nyelvet egyenrangúnak tartott, s a nyelvek lényegét az árnyalatokban jelölte meg, amely árnyalatokat szerinte sem az idegennyelv-tanulás, sem a műfordítás nem teszi hozzáférhetővé. Ebből fakad az az irodalomtörténeti toposz, hogy Kosztolányi szép, de hűtlen fordító volt, holott ez nehezen igazolható, vagyis nem megragadható az, hogy Kosztolányi mennyivel lett volna hűtlenebb fordító, mint mások. Nem csoda, hogy az Alice kapcsán is azt szokás gondolni, hogy Kosztolányi megint csak hűtlenkedett egyet, amit azután szegény Szobotka próbált vérrel-verejtékkel valamelyest helyre igazítani, holott semmi sem áll ennél távolabb a valóságtól!
Kétségtelen, hogy Kosztolányi kicseréli a szereplők neveit: Alice-t Évikének, barátnőit Sárikának és Magdinak nevezi. A cica nem Dinah, hanem Cirmos, a narancslekvár helyett szilvalekvár szerepel, Évike nem krokettet, hanem huszonegyest játszik önmagával stb. Ezek azonban csak felületes észrevételek. Nem tudjuk, hogy Kosztolányi miért járt el így, de valószínűleg az lehetett az ok, hogy a regényben szereplő versbetétek angol gyermekversek paródiái, amelyeket értelmetlen lett volna lefordítani, mert a hazai (pláne gyermek) olvasók nem tudták volna elhelyezni a saját kulturális mátrixukban, így ezeket a verseket magyar gyermekversek paródiáira cserélte le, és azt gondolhatta, hogy ha koherensen akar eljárni, akkor az a leghelyesebb, ha az egész történetet magyar környezetbe helyezi át. Annál a résznél például, ahol a megzavarodott Évike (Alice) a saját memóriáját tesztelve egy verset próbál felidézni, az eredetiben egy közismert angol gyermekvers, Isaac Watts Against Idleness and Mischief című költeményének paródiája olvasható. Ebből Kosztolányi a krokodil (crocodile) szón kívül semmit sem fordított le, helyette azonban egy jól ismert magyar gyermekverset alakított át:
Krokodil fürdik,
fekete tóba,
Anyjához készül
Négerországba.” (stb.).
Kosztolányi fordításában a gyerekek számára is azonosíthatóvá válik a vers és érthetővé Évike ijedtsége, hisz az ifjú olvasók is pontosan tudják, hogy a versike eredetileg nem így van. A történet szempontjából ez azért fontos, mert Évike miután belezuhan a nyúl üregébe, több alakváltozáson megy keresztül, aminek következtében saját identitásával kapcsolatban támadnak kétségei. Ezért próbál tudott dolgok felidézésével önmagához visszatalálni, de miután az iskolában tanult földrajzzal és matematikával csődöt mond, egy jól ismert verssel teszi magát próbára. Az eredmény Kosztolányi megoldásában érthető, Szobotkáéban azonban nem, jóllehet ő szó szerint lefordítja a Watts-paródiát, abban azonban a magyar olvasó semmilyen logikai döccenőt nem érezhet és azt sem értheti, hogy Alice miért mondja utána ezt: „Tudom, hogy egészen másképpen mondtam.” Vagyis a szöveghű fordítás következtében a történet ezen a ponton értelmezhetetlenné válik és szétesik.
Az ötödik fejezetben Évike/Alice nem tud felelni a Hernyó azon kérdésére, hogy ő kicsoda, és elmeséli azt is, hogy miként járt nemrég egy vers felidézésével. Ekkor a Hernyó arra kéri a kislányt, hogy szavaljon el neki egy verset, és amíg a Kosztolányi-féle fordítás olvasója önfeledten kacaghat Arany János: Családi körének paródiáján, akkor a Szobotka-féle átdolgozást kezében tartó csak kényszeredetten ingatja fejét, mert esélye sincs arra, hogy a versben felismerje Robert Southey: The Old Man’s Conforts, and How he Gained Them című versének kifordított változatát, mellyel Carroll az angol eredetiben előáll. És ha ezt nem értette, akkor a vers után a Hernyó és Alice között kialakuló párbeszédet sem fogja megérteni, mert az egész jelenet értelmét veszti. Bármely pontján is megyünk bele a könyvbe, mindenütt azt tapasztaljuk, hogy Szobotaka szótári jelentéshez közelebb vivő igyekezete tönkreteszi Kosztolányi szövegének hibátlan dramaturgiáját.
Annak a jelenetnek például, amikor a Könnytóból az állatok és Évike csuromvizesen kijönnek, nem az a lényege, hogy az Egér Hóditó Vilmos vagy III. András koráról mesél-e, hanem az, hogy megszáradnak-e a nedves dolgok egy száraz történet hatására, amint azt az Egér fölteszi, avagy sem. S persze nem száradnak meg, mert egy, a szintaktikai sorból kiszakított jelző félreviszi a jelentést, jelölő és jelölt kapcsolata önkényes: hiába merítkezünk bele egy száraz történetbe, az nem fogja felszívni a vizet, mint a törölköző. A történet egy másik eleme arra próbálja megtanítani a gyerekeket, hogy miben áll egy ige szó szerinti és átvitt értelme közötti különbség, mégpedig azon keresztül, hogy az Egér meséjébe a Kacsa a leglényegtelenebb ponton kérdez bele, mely kapcsán kiviláglik, hogy míg a kacsa többnyire pondrót vagy békát kap föl, addig III. András király idegen szokásokat kapott föl. Ilyesféle nyelvi játékokat szó szerint fordítani lehetetlen, és ebből fakadóan értelmetlen is. Az Alice Csodaországban meseregény létére is roppant komplikált mű, mert központi kérdése valójában a nyelv szerepének a reflexiója, amit csak úgy lehet tolmácsolni, ha beindítjuk az olvasó saját nyelvi tapasztalatát, ami azonban csak anyanyelvi tapasztalat lehet.
Még egy példa Kosztolányi kreatív, kulturális fordítói leleményére: Alice a könyv elején olyan hosszan zuhan a Nyúl üregébe, hogy azt hiszi, a Föld túlsó felén fog kilyukadni, erre angolul a helyes kifejezés az „antipodes”, neki azonban hirtelen az „antipathies” (ellenszenv) kifejezés ötlik fel. Ez megint olyan helyzet, melyet szó szerint lefordítani nem lehet, de még csak megközelíteni sem, legfeljebb bonyolult körbeírások segítségével. Kosztolányi ragyogóan oldja meg ezt a feladatot is, mégpedig a magyar gyerekek szó- és iránytévesztését felelevenítve Ausztria és Ausztrália hasonló hangzású neveit alkalmazza.
Mindent összevetve igaz, hogy az az Alice, amit eddig olvashattunk magyar nyelven, élvezhetetlen, de ez nem Kosztolányi, hanem az átdolgozó Szobotka „érdeme”, mégis elsősorban Kosztolányira, mint fordítóra vetült rossz fény általa, és nem Szobotkára, mint átdolgozóra. Ezért nyugodtan és jó szívvel kapacitálok mindenkit arra, hogy olvassa el a most frissen megjelent, eredeti Kosztolányi fordítást, és hajrá, tudjuk meg, milyen mély is igazából a nyúl ürege!
Lewis Carroll: Évike Tündérországban (Kosztolányi Dezső fordítása)
Napkút Kiadó, 2013.