Vannak városok, amelyek ősiségükkel, különlegességükkel, ódon falaikkal és modern vívmányaikkal szinte könyörögnek azért, hogy valami misztikus történet helyszínei legyenek. London az egyik ilyen, ahol a metrók alternatív valóságában játszódott például az urban fantasy pápájának, Neil Gaimannak Soseholja, és London adja a színpadot China Miéville új regényének is, amely egy formalinos tartályba zárt lábasfejű istenség rejtélyes eltűnésével veszi kezdetét.
Múzeumi dolgozónak, preparátornak lenni unalmas foglalkozás. Az ódon falak között mindenféle régi dolog porosodik, sosem változik semmi, legfeljebb a látogatók között tűnik fel egy-egy fura alak. Billy Harlownak éppen ilyen nyugis az élete, de aztán egyszer csak eltűnik a múzeum büszkesége, a hatalmas, preparált polip. Üvegtartályostól, formalinostul. A dolog már csak az eltűnt tárgy méreteiből kifolyólag is lehetetlen, fizikai magyarázat nincs, nem is lehet, kész, a dolog túl van a józan ész határain.
Itt lép be a képbe a mágia. Jóféle urban fantasy módjára kiderül, hogy a jól ismert London mögött van egy titkos, különleges London, ahol mágiában utazó maffiózó bűnszervezetek vívják macska-egér harcukat a boszorkányos rendőrséggel, ahol virágzanak a mindenféle egzotikus kultuszok, ahol a talizmánként viselt iPodban lakó szellemek zenével táplálkoznak és a többi, és a többi. Agyament, varázslatos, a technikát, a mágiát és a jó öreg várost vegyítő ötletek pezsegnek minden oldalon.
Az urban fantasy műfaja nem China Miéville találmánya, ma már minden valamirevaló írónak van egy próbálkozása ilyesmivel. Ez az érdem tehát nem az övé – de azért éppen elég eredetiség van így is a Krakenben, hogy aki elolvassa, soha ne keverhesse össze mással az emlékeiben. Ráadásul a Perdido pályaudvart meg például a Konzulvárost is alkotó író bebizonyította már, hogy tud írni. Jó a tolla, kellemes a humora, érdekes karakterek, izgalmas események, színes ötletek káosza kavarog a regényeiben, és a Kraken sem kivétel ez alól. Nemigen lehet letenni: olvastatja magát.
Ugyanakkor – amellett, hogy magába feledtető módon szórakoztat – nem is nyújt sokkal többet. Hiába burjánzik el a sok mellékszereplő és mellékszál, voltaképp egy egyszerű történetről van szó, amiben azért tudunk jól elmerülni, mert a főszereplővel együtt mi olvasók is szép fokozatosan nyerünk beavatást a titkokba és rejtélyekbe. Együtt fedezzük fel a mágikus Londont, miközben együtt keressük meg az eltűnt óriáspoliphoz vezető nyomokat, és a felfedezés öröme, az újdonságok izgalma és a kétségkívül adrenalinpumpáló világ meg fordulatok sikeresen feledtetik el a hiányérzetet – egészen a jó hatszázötven oldalas regény utolsó negyedéig. Ott kezdenek el előjönni a hiányosságok. Egyrészt az apró következetlenségek – bár ezek tényleg annyira aprók, hogy nem is zavaróak. Nagyobb hiányérzetet okoz, amikor belefáradva a vaskos kötetben burjánzó színes, mágikus kavalkádba rádöbbenünk, hogy voltaképpen elég felszínes történetet olvasunk. A folyton változó, az agyunkat és a tekintetünket foglyul ejtő felszín alatt nincs semmi. Ebből a könyvből nem tanulunk meg semmit, amit eddig nem tudtunk, nem leszünk jobb emberek, nem érzünk katarzist, nem váltjuk meg a világot.
Persze, minek is folyton megváltani a világot? Nem elég az, hogy egy jó könyvet olvashatunk? De, elég. Soha rosszabb könyv ne kerüljön az olvasó kezébe! Mindenesetre egy ponyvaregényről van szó – és itt a ponyvát nem negatív értelemben kell értenünk. Igényes ponyva, szórakoztató olvasmány, de mélyebb tartalom, másodlagos értelmezési lehetőség, mondjuk társadalomkritika vagy jellemrajz nem fért bele. Pedig a lehetőség sokszor kínálkozik ilyesmire a Kraken lapjain, de valahogy nem ez a fontos sem az írónak, sem az olvasónak. Az olvasó kap egy jó vaskos, izgalmas és élvezetes szórakozást jelentő könyvet – az író nem is ígér többet ennél, de ezt viszont magas színvonalon teljesíti.
China Miéville: Kraken
Agave Kiadó, 2013.