A Napernyő protektorátus fanyar, egyedi humorával a legszórakoztatóbb regénysorozatok közé tartozik, és a színvonal még akkor sem esik vissza, ha maga a történet nem olyan erős, mint a korábbi kötetekben.
Alexia Tarabotti gyereket vár, azonban férje, Lord Maccon ennek cseppet sem örül, mivel úgy véli, Alexia félrelépett. Emiatt hősnőnk nem csak fafejű férje és családja, hanem egész Anglia szemében is nemkívánatos személy lesz, akire ráadásul a vámpírok is elkezdenek vadászni. Lady Maccon összepakol tehát, majd Madame Lefoux és Floote társaságában megszökik a napfényes Itália felé, hogy a keresztesektől több információt szerezzen az állapotára vonatkozóan. A könyvben más nem is történik, Alexia menekül a vámpírok elől, míg egy mellékszál most Lyall professzort mutatja be, aki próbálja életben tartani a falkát Lord Maccon idegösszeomlása és az ezzel szorosan együtt járó lerészegedései alatt.
Természetesen ebben a részben is újabb szerkezeteket és elméleteket ismerhetünk meg a természetfelettiekről. Megtudhatjuk például, hogy az olasz konyha oly kedvelt hozzávalói, mint a fokhagyma és a bazsalikom valójában hírhedt talján természetfeletti-ellenes fegyverek, de még sok egyéb fontos információval is gazdagabbak leszünk a jövőre nézve. A korábbi részekhez képest több az akció, mivel menekülésük közben az üldözőik többször is utolérik őket, így Alexiának sokat kell használnia a napernyőjét. Azonban az új információkat és harcjeleneteket leszámítva elhúzódott a cselekmény kibontakozása, ez a rész inkább amolyan átívelés két másik kötet között. A jelentősége „csupán” csak annyi, hogy amíg olvassa az ember, borzasztóan jól szórakozik rajta. A stílusa ugyanis változatlanul remek és élvezetes. A humora pedig időnként annyira fáradt, csak Carriger tud olyan kifejezésekkel élni, mint amikor harc közben Alexia halandóvá változtatja a vámpírokat, mire azok „azon kapták magukat, hogy vadul majszolják valaki nyakát” az agyaraik nélkül…
Gail Carriger: Szégyentelen
Könyvmolyképző Kiadó, 2013.