Három nagyszerű kötet után a negyedik részben sajnos visszaesett a Vének háborúja-sorozat színvonala: mégsem volt olyan jó ötlet az előző rész teljes történetét újra elmesélni Perry lánya, Zoë szempontjából is.
A szerző a köszönetnyilvánításban azon aggódik, hogy sikerült-e reálisan bemutatnia egy 15 éves lány lelkivilágát. Sikerült, de ettől még a sztori sajnos nem lett jobb – a sztori ugyanis tök ugyanaz, mint az előző részben, de most az egészet John Perry lánya, Zoë meséli el egyes szám első személyben. Sajnos azonban Perry és a lánya nézőpontja között nincs érdemi különbség, eseményekben és szemléletben sem, hogy ez a váltás izgalmas legyen, például amikor kettesben állnak a lány családjának sírja mellett, az pont ugyanazért megható a harmadik és a negyedik részben is, és nem azon múlik, melyikük meséli el.
A könyv feléig nem is történik semmi más, mint amit már úgyis tudtunk, illetve Zoë története még sekélyesebb is, mint az apjáé. Egyrészt mert a szerző mindent elmagyaráz újra, nem feltételezi, hogy olvastuk a korábbi három részt. Másrészt a sorozat eddigi részei vérbeli űrháborús sci-fik voltak, erkölcsi, társadalmi és politikai kérdésekkel, ehhez képest Zoë-t az érdekli, mint a 15 éves lányok többségét: a saját lelkivilága és a szerelem, ami sajnos nem tartogat különösebb izgalmakat, és persze újdonságot se, hiszen Zoë történetét alapvetően azért ismertük már az előző részekből.
A könyv felénél vannak kisebb eltérések a már ismert történetszálaktól, amikor az obin testőrök harci kiképzést adnak Zoë-nak, majd a Roanoke bolygón élő vérfarkasoknak is utánajárnak. Itt az a baj, hogy az egész hiteltelen: egyrészt a kamaszok élettani okokból lusták, harci kiképzésre pont 15 évesen abszolút nem alkalmasak. Másodszor Zoë pasija tök kedves, verseket ír neki, Zoë azonban szakít vele, mert inkább az alien testőreitől vesz kiképzést, hát ezt azért a szerzőnek át kellett volna gondolnia még egyszer. Harmadrészt pedig Zoë az apjáéhoz hasonló érzelmi intelligenciával intézi az ügyeit, ami Perry, egy 92 éves, rafkós amerikai öregúr esetében még hiteles volt, de egy 15 éves csitritől teljesen irreális. Ugyanilyen irreálisak a könyv végén előkerülő konszu faj tagjai, vagy legalábbis valószínűtlen, hogy egy tudásban és fejlettségben messze mindenki más előtt járó faj erkölcsileg ennyire nulla, és ráadásul ilyen kicsinyes legyen.
Kétségtelenül menti a könyvet, hogy a szerző humora a régi, Zoë az érzelmi intelligencia mellé „örökölte” az apja szarkazmusát is, és ez már valóban hiteles és vicces. A borító is elképesztően menő, az űrlényes történetek se rosszak – nem önmagában gyenge ez a rész, csak vérbeli sci-finek kevés, mintha egy ifjúsági verzió lenne. Tulajdonképpen ezt kellett volna harmadik részként kiadni, mert a Zoë története érdekes folytatása lenne A vének háborújának és a Szellemhadtestnek. Ha valakinek van rá lehetősége, ezt olvassa el harmadikként, és csak utána Az utolsó gyarmatot, így azt gondolom, szinte egyáltalán nem fog csalódni!
John Scalzi: Zoë története
Agave Kiadó, 2013.
2 comments for “John Scalzi: Zoë története (Vének háborúja-sorozat, 4. rész)”