Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat

A legismertebb kortárs magyar író (EP – ahogy önmagát nemes egyszerűséggel aposztrofálja) legújabb „regénye” nem egyszerű, nem történet, nem száz oldal, de a vessző talán igaz, és a kardozós jelző is tartalmaz némi részigazságot.

Esterházy írásművészete eddig is megosztotta a befogadó közeget, és ez a könyv még inkább kérdéses, vagyis jóval megosztóbb, mint az eddigiek. Természetesen nagyszerűen megírt szöveg, megformáltsága úgyszólván tökéletes, ami nem is meglepő, hiszen Esterházy a nyelv igazi mestere, aki úgy tudja formálni anyagát, ahogy rajta kívül senki, így nyelvhasználata valódi védjegyévé válik műveinek. E tekintetben ez a regény sem kivétel, amivel gond van, az az, hogy ezzel a megformált, esterházyasított nyelvvel mit akar elmesélni, mit akar kiváltani az olvasóból – már önnön tökéletességén túl.

Az író túl sok segítséget, támpontot nem nyújt az olvasónak, engedi a sötétben tapogatódzni, még be is viszi a labirintus mélyére és ott magára hagyja. Az Egyszerű történet előhangjában egyfelől így ír: „hiába gondolom én azt, hogy az úgynevezett önéletrajziság csupán forma vagy hangütés, tehát hogy sokkal absztraktabbak az írói, az íróinak nevezhető eljárásaim, mint azt a névleges személyesség mutatja, Önök, olvasók többnyire mégis azt gondolják, én én vagyok” (5. oldal). Vagyis önmagát, mint ént, elemeli a szöveg realitásától és azt egy személytelenebb dimenzióba helyezi, viszont éles váltással a 6. oldalon már emigyen ír: „azt szeretném, az a becsvágyam, a hübriszem, hogy beszámoljak apám élete utolsó két évtizedének boldogságáról”. Ezzel viszont már vissza is rángatja a nyájas olvasót az Esterházy-univerzumba, és arra készteti, hogy ezt a könyvet a Harmonia Caelestis, vagy még pontosabban a Javított kiadás felől kezdje el olvasni. Erre az invokációban megjelölt célra utal vissza a 208. oldalon is, amikor az írói én egy vasárnap délelőtt a Gázgyár pályán egy unalmas focimeccs közepette összefut apja egy régi ivócimborájával, aki így szól: „Azt kérte az apád, hogy két dolgot mondjak el nektek. Azt szeretném, (…) ha a gyerekeim tudnák, utolsó éveimben boldog voltam. (…) Hogy a fájdalom, amelyet nekik okoztam, és a fájdalom, amit a feleségemnek okoztam, meghozta a gyümölcsét. Szóval, hogy az okozott fájdalom eltörpül a keletkezett boldogsághoz képest”. Hogy miért, arra a választ a két idézet közötti kétszáz oldalnak kellene megadnia, a bökkenő az, hogy nem adja meg.

Az Egyszerű történet cselekménye zegzugos, nehezen követhető, kitérőkkel bőven tarkított, de mindenesetre a 17. század második felében játszódó spion-história. A szereplők a török, Habsburg, magyar háromszögben mozognak, próbálnak érvényesülni és nem utolsó sorban életben maradni: ez párhuzamba állítható a ’45 és ’89 közötti magyar közéleti viszonyokkal. A Javított kiadásra utalnak vissza az ilyen kiszólások is, mint „a jelentés lényege nem az, hogy olvassák, hanem az, hogy írják őket” (21. oldal), vagy „még a kő is megszólal, ha kiverik a fogát” (19. oldal). Sajnos azonban mégis nehéz megérteni, hogy mi köze az apa boldogságához annak a történetnek, ami lezajlik e könyv lapjain, mi köze mindhez Nyáry Pálnak, Pázmándi Zsófiának, Bárány Mihálynak, Kara Zsigmondnak, Sweindenfeldtnek, a kémeknek és főképpen az Úristennek, meg az ő Gizi nevű bakmacskájának. Ez ennek a könyvnek a szűk keresztmetszete.

Az író ezen a problémán azért tud oly nyeglén átlendülni, mert tudja, hogy a stílus, a báj, a kellem viszi tovább, szinte magával sodorja az olvasót, mert van itt nyelvi humor, kis dekadencia, kis trágárság, kis elmésség, csipetnyi sznobéria, intellektuális irónia, izgalmas kulinária, szellemes matematika, kémek, szexualitás és homoszexualitás, lovak, kardok miegymás, csomó olyan dolog, ami leplezi a lényeg hiányát. Esterházy stilárisan persze sziporkázik, hozza a papírformát, darálja a szöveget, idézeteket dobál, szétlábjegyzeteli a szövegkorpuszt, nem ritka, hogy egy oldalon kevesebb a szöveg, mint a lábjegyzet, sőt a lábjegyzetet is lábjegyzeteli, egyszóval bármi belefér. Csak eközben a nyelvi tűzijáték közben elsikkad az üzenet, hogy az apa-fiú viszonyrendszer felől hogyan értelmezendő a boldogság, az egyén boldogsága lehet-e legitim, ha közben ez másoknak szenvedést okoz.

Az Egyszerű történet végül nem old meg semmit, a Harmonia Caelestis heroizált és a Javított kiadás deheroizált apa-képe között nem áll be balansz, sőt úgy tűnik, mintha Esterházy az utóbbit írta volna újra más korban, más kulisszák közepette, kosztümös szereplőkkel. Kétszáz-egynehány oldalra van szüksége ahhoz, hogy kibökje, voltaképpen mi böki a csőrét, már ha egyáltalán böki, és ha egyáltalán kiböki, mert még ez sem biztos…

Egy szó, mint száz, nem ez Esterházy legjobban sikerült műve, viszont még így sem nevezhető közepesnek,vagy ha igen, akkor is csak a saját életművön belül, szélesebb kontextusban semmiképpen sem. Mindenkinek ajánlható, aki vevő Esterházy sajátos stílusára, illetve az igényes, kortárs magyar szépprózára, és aki még akkor sem lesz ideges, ha ezúttal a szerző kivételesen csúnyán megvezeti.

Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat
Magvető Kiadó, 2013.