A szerző 1938-ban született Bécsben, néhány hónappal az Anschluss után, majd zsidó származású szüleivel együtt hét hónapos korában kivándorolt az Egyesült Államokba. Felnőtt korában jogászprofesszor lett, kommunikációs és médiaszakember, továbbá világszerte elismert kisebbségvédő. Az ő életének története ez – pontosabban, bár megtalálhatóak benne azon elemek, melyek az igazi önéletrajzokat jellemzik, a könyv valójában Price professzor identitásának, illetve még inkább identitás-hiányának története.
A szerző egy osztrák törvény értelmében osztrák állampolgárságért folyamodott, meg is kapta, de csak amikor a kezében tartotta új útlevelét, jött rá, hogy ez a dokumentum nem jelent számára semmit azon a praktikus előnyön kívül, hogy az európai repülőtereken beállhat az uniós állampolgárok számára fenntartott sorokba. Ezért teszi fel a kérdés magának, hogy voltaképpen, ki is ő?
Bár Bécsben született, nyilván nem bécsi, hiszen hiányzik belőle mindaz, ami megvan azokban az emberekben, akik Bécsben cseperedtek, szocializálódtak, ott jártak iskolába, színházba, koncertre, ott ültek be barátaikkal kávézni vagy sörözni. De ha nem bécsi, akkor még kevésbé osztrák, hiszen az államhoz még kevesebb kötelék fűzi, mint szülővárosához, hiszen az a szerző születése pillanatában már a náci Harmadik Birodalom része volt. Amerikában él, de mint európai zsidó gyökerekkel rendelkező ember, ott is valamelyest kilóg, mert bár menekültnek tekinti magát, nyilván nem viselte meg annyira a menekülés, mint azokat, akik rettenetes nehézségek árán jutottak csak ki a pokolból. És miután még a csecsemőkor védettségében, a szüleivel együtt Amerikába került, nem tekintheti magát holokauszt-túlélőnek sem, hiszen bár fizikailag túlélte, de mélyebb nyomot nem hagyott benne, így olyan sokat ez sem jelent számára.
A könyv tulajdonképpeni kérdése az, hogy 1997-ben végül is mi motiválta arra, hogy egy olyan ország polgára akarjon lenni, amelyik kitaszította magából, sőt, ha maradt volna, el akarta volna pusztítani. Mondhatnánk, hogy nem Ausztria, hanem a náci Németország lökte ki magából, de Price Ausztriát is felelősnek tartja a holokausztért. A szülőföldje iránt valódi nosztalgiát sem érez, s nem is érezhet, hacsak a „gyökértelen nosztalgiát”, a „nosztalgia utáni nosztalgiát” nem tekintjük annak.
A könyv oldalain megidéződik a Preis- és az Engelsmann család története a különböző felmenőkkel, ilyen-olyan oldalági rokonokkal, a burgenlandi ultra-ortodox rabbival és sok más pereputtyal együtt, akik vagy kijutottak Európából vagy elsodorta őket a történelem. Nem mindig könnyű követni, hogy ki-kicsoda, bár nem is mindig annyira érdekes. A könyvnek sokkal erősebb része az, amely az amerikai zsidóság hétköznapjait mutatja be, onnan kezdve, hogy a menekültek megérkeznek New Yorkba, és a többségük ott is marad, míg olyan sokan nem lesznek, ami már a lakhatás és a munkalehetőségek szűkössége miatt is problémát jelent. Így kerül a Price család egy georgiai kisvárosba majd onnan Cincinnatiba, egy olyan bérházba, ahol többségében Németországból vagy Ausztriából menekült zsidók laknak. Sok érdekes történet hangzik el a szülőkről, a szomszédokról, iskolatársakról, amerikai rokonokról, barátokról, szerelmekről, zsinagógai közösségekről, vagy azokról az apró dolgokról, amelyek az élet savát-borsát, velejét jelentik. Price azt figyeli meg, már zsenge gyermekkorában, hát még így utólag tekintve vissza, hogy az emberek egyik kedvenc foglalatossága az „identitás méricskélés”. Hogy ki milyen és ki még milyenebb, ez határozta meg a zsidók életét is, számon tartották, hogy honnan jöttek, mennyire illeszkedtek be, a zsidó vallás melyik ágához tartoznak. Persze hasonló a hasonlónak örül, de a szerző arra eszmélt rá, hogy ő viszont nem tartozik sehova…
Az ő egyéni sorsának speciális elemeiből fakadt későbbi érdeklődése is, ezért elkezdett az őslakos észak-amerikai indián lakosság jogainak védelmével foglalkozni. Sikeres volt, részben mivel a tisztánlátását nem befolyásolták a valahova tartózás ködképei, hiszen az emberek a valóság leghétköznapibb elemeit is csak az önazonosságuk szűrőjén keresztül képesek nézni.
Price írásának egyik legnagyobb erénye az irónia, amivel nemcsak a címben szereplő tárgyakat szemléli, melyek az emberek emlékeit, múltját, valahova tartozásuk légvárait testesítik meg. De ezzel a szelíd, tán mindentudó mosollyal szemléli a társadalmat is, és önironikusan viszonyul saját magához is.
Ami a könyv tanulságait illeti, érdemes mindenkinek elmélkednie azon, hogy hova, milyen közösségekhez tartozónak tekinti magát, hogy mi hordozza ezt az identitást, és hogy milyen a kapcsolata ezekhez a relikviákhoz, emlékekhez. Hatalmas érdeme a könyvnek, hogy bár a kérdésfelvetése a holokauszt irányából fogalmazódik meg, ki tud lépni a holokauszt-irodalom megszokott narratíváiból és másképp, ironikusan teszi fel kérdéseit. Mindenképpen kellemes meglepetés Price professzor könyve, mert amellett, hogy olvasmányos, sőt helyenként humoros, mindenkit foglalkoztató, de kellően konkrét kérdéseket tárgyal, illetve kultúrtörténeti ínyencségekkel csábítja az arra fogékonyakat.
Monroe E. Price: Menekülő tárgyak
Háttér Kiadó, 2013.