Jacques Attali: Ki kormányozza holnap a világot?

Ez a vallás-, filozófia- és gazdaságtörténeti mű olyan, mint egy oktatási segédanyag: időben és földrajzilag is nagy távlatokat ölel fel, és bár sok újat nem mond, más megvilágításba kerülnek napjaink aktuális eseményei. A szerzőnek az volt a szándéka, hogy az ókortól a mai napig rávilágítson a világot irányító erők működésére, hogy aztán rábeszéljen a jövőben lehetséges cselekvési alternatívák egyikére.

Az 1943-ban született szerző az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) egyik alapítója, első elnöke, közgazdász professzor, 2007-ben Nicolas Sarkozy francia elnök tanácsadója, igazgatósági tag a Musée d’Orsay, francia állami képzőművészeti múzeumban… Azért érdemes ezekkel tisztában lenni, mert az életrajzi adatok más fényben tüntetik fel az írásait, és mert a fejezetekben így észrevehetjük a bújtatott önreklámokat is.

A művön végig az alaposság hiánya érződik: ez egy utópisztikus, sőt kifejezetten naiv (vagy álnaiv?) könyv. Egy jól fizetett hivatalnok, aki amatőr következtetési hibákat követ el az okfejtései során? Egyes fejezetekben Kínáról mint potenciális lehetőségről beszél, de ezt egy másik fejezetben cáfolja, az egyik részben uniformizálódunk, máshol ennek az ellenkezőjére hívja fel a figyelmet. Néhol elveti az utópiákat, máskor ő is abban gondolkozik. Mindez sokat csorbít a nemes szándékon. Időnként valamiféle romantikus hevület lesz úrrá rajta, és egyes mondatai ebben a szövegkörnyezetben egyenesen megmosolyogtatóak: egyszer azt mondja, hogy a történelem nem ugyanazon forgatókönyv szerint zajlik, máshol arra építi a mondandóját, hogy a történelem ismétli önmagát.

Katonai hatalmak, szenátusok és titkos szervezetek létezése és ügyködései, és a velük kapcsolatos feltételezések tisztázása a mű. Vallásalapítók, világuralomra törekvő uralkodók szerepelnek itt, és arról ír, ki, mikor, hogyan gondolkodott a világ feletti uralmáról, és ezért mire volt hajlandó és képes. Jók az idézetek, amelyeket íróktól, tudósoktól, filozófusoktól és politikusoktól emel a műbe, de már kevésbé ütősek a hozzájuk fűzött személyes véleményei. Ugyanakkor csak olyan idézeteket emel ki, melyek igazolják az elméletét, pedig találhatnánk olyanokat is, melyek az ellenpéldákra lennének idézhetőek. A mű szerkezeti egysége ráadásul rendre felborul, amikor kedvenc témájáról részletesen ír, miközben a számára kényes tényekről csupán összecsapott mondatokat közöl:

„Az egységes világ születésénél a piac bábáskodik.”

„Erre egyetlen állam, semmilyen szövetség, semmiféle G20 nem lesz képes.”

„1974 májusában – a nemzetközi rendelkezéseket semmibe véve  – India atomhatalommá válik anélkül, hogy ez ellen bárki is szándékozna, vagy tudna valamit tenni.”

Tárgyilagosságtól sokszor teljesen mentes, olyan, mintha az alkotó a való világtól elzárva élne. Kiemeltnek szánt gondolatai időnként lózungokká lesznek. Így végigkíséri az írást egy nagyon éles kontraszt, ami a szerző által idealizált eszmék és a mindennapok valósága között feszül: az első oldalakon még azt írja, hogy lehetetlen létrehozni a tökéletes megoldást, a záró részben mégis felvázolja hozzá a teendőket. Röpködnek a szuperlatívuszok, ahogyan írása röpköd a világ urai, a világállamok, a világkormányok, a szuperhatalmak között, míg elérkezik a multilateralizmuson át a Világfórumhoz. A Világfórum, amelyről ő már nem tudományos-fantasztikumként ír. A jövő nagy kérdése, miszerint elkülönülő nemzetek, vagy inkább egyetlen össznépi államforma lesz majd a világban – számára már nem is kérdés.

Jacques Attali: Ki kormányozza holnap a világot?
Európa Kiadó, 2013.