Egy regény, ami erős indokot szolgáltat arra az elméletre, hogy Philip K. Dick igazából Kilgore Trout. Teljesen őrült alapszituáció, ragyogó társadalomkritika és jellemábrázolás, túl gyorsan és hirtelen bekövetkező vég.
Kurt Vonnegutnak van egy karaktere, Kilgore Trout sci-fi író, aki számtalan regényében feltűnik. Ez az (általában lepukkant) író sokszor felvázol egy-egy sci-fi ötletet, egy teljesen szürreális kis novellát néhány lapon, majd folytatódik tovább a Vonnegut-regény. Ezek a kis sci-fi sziporkák csak úgy jönnek, bemutatnak egy érdekes szituációt valami fura bolygón élő még furább lényekről, mindegyik borzasztóan különösnek, de értelmesnek és tanulságosnak tűnik, aztán véget érnek, mintha mi sem történt volna. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy Kilgore Trout voltaképpen nem más, mint Philip K. Dick.
PKD ugyanúgy ontja magából a szinte perverzen szürreális, ugyanakkor zseniális sci-fi ötleteket, világokat és történeteket. Olyan meghökkentő alapszituációkat vázol fel, amik elképesztik még az edzettebb olvasókat is. Majd olyan részletes, pontos és érdekes módon építi fel a karaktereit, a jellemfejlődésüket, az őket körülvevő világot és társadalmat, hogy az olvasó nem tud betelni vele. És aztán ugyanolyan hirtelen, mint Kilgore Trout nyúlfarknyi novella-kezdeményei, ezek is véget érnek. Pont, mikor a legizgalmasabb lenne, pont, amikor a legfontosabb dolgok történnének, pont akkor, amikor az olvasó úgy érzi, kezdi már kapisgálni, mi van az egész dolog mögött, mit akart ezzel az egésszel az író.
De vajon nem mond-e többet, ha a csúcspontnál kettévágják a regényt, mint ha végigkövetjük minden szál, minden szereplő sorsát, elvarrunk minden szálat és megválaszolunk minden kérdést? Hiszen igazából sosem zárul le minden, sosem rendeződik megnyugtatóan, és egyáltalán, ki mondja meg, mikor van egy történetnek vége? Ezzel a drasztikus lezárással, a „kettévágással” viszont egy keresztmetszetet kapunk, ami talán még többet árul el, mintha lenne folytatás.
Az utolsó szimulákrum ezeket a Philip K. Dick-féle írói jegyeket mind magán viseli. Egy borzasztóan furcsa világ Amerikájába repíti az olvasót, ahol rengeteg a német kifejezés, hiszen az Amerikai Egyesült Államok összeolvadt Európával. A társadalom két csoportra oszlik: az egyik fele tudja, hogy az elnök igazából robot, a másik fele vadul kajolja azt, amit a tévé közvetít neki az elnöki beszédekről, a Fehér Házban tartott vacsorákról, koncertekről, és egytől-egyig mindenki szerelmes a First Ladybe. Egy olyan világról van szó, ahol a Ganümédészről származó szerves lényeket használják hangfelvevőként, ahol az időgép a politikai játszmák fontos eszköze, ahol a pszichiátriát egyik percről a másikra betiltják – ami különösen nagy probléma a korszak egyik legnagyobb zenészének, mert súlyos kényszerképzetei egyre jobban elhatalmasodnak rajta. Ez a zenész egyébként úgy játszik a hangszerén, hogy sohasem ér hozzá kézzel, telekinetikusan zenél rajta…
És ez csak egy rövid ízelítő a regénybeli világ furcsaságaiból. És mégis, tele van ismerős – kínosan ismerős – dolgokkal, a nagyvállalatok hatalmával, a politika packázásaival, az idegengyűlölettel, a nácizmus veszélyével és az azzal való riogatással, elégedetlen emberekkel, tüntetésekkel, belenyugvással, szerelemmel, kiállhatatlan asszonnyal és folytonos elégedetlenséggel. A kifordítottsága ellenére mindig magunkra, a mi világunk, a mi életünk problémáira ismerhetünk rá PKD ezen regényében is, és a “szokatlan” környezet miatt új szemszögből vizsgálhatjuk meg ezeket. Ahogy magával ragad az olvasás, azt kell gondolnunk, hogy hiába a sok furcsaság: a világ tényleg ilyen, az emberek tényleg ilyenek, tényleg így viselkednek és viselkednének ilyen helyzetekben.
A regény szereplőivel sok esetben, például az elmebeteg zenei zseni esetében ijesztően könnyű azonosulni, és a cselekmény annak ellenére izgalmas és sodró, hogy voltaképpen csak az ígérete van benne a nagyszabású eseményeknek. De úgy tűnik, ez is éppen elég egy jó könyvhöz – ami, az író szokásához híven, túl hamar ér véget. Nem csak azért, mert szívesen olvasnánk tovább, hanem mert a már említett módon “keresztbe van vágva”, borzasztó hirtelen ér véget ez is.
Philip K. Dick: Az utolsó szimulákrum
Agave Kiadó, 2013.