Három történet egyvelege alkotja Temesi Ferenc szorongva várt új nagyregényét. A szorongás oka, hogy a bartóki életmű általánosan ismert és roppant összetett, vagyis nem éppen könnyű téma, másrészt Temesi, bár zseniális író, eddig inkább csak a saját élettörténetét színezte ki élénk színekkel és csiszolta regény formájúra.
Az író ravasz csellel oldotta meg a gordiuszi csomót: írt egy ál-dokumentumregényt Bartók életéről, amibe vastagon beleírta a saját sztoriját is. Vagyis úgy tudott megszületni ez a Bartók könyv, hogy hiába nem a szerző a legfőbb szereplő is egyben, attól ez a regény még hibátlanul illeszkedik az írói életműbe és jellegzetesen „temesis” is, jó értelemben. Temesi Ferenc saját bevallása szerint már húsz éves korában elkezdte tervezni a zeneszerző életét feldolgozó regényt és harminc éven keresztül gyűjtötte hozzá az anyagot, közben egyszer kis híján meg is halt egy váratlan, de súlyos betegségben, ami aztán a végső ösztönzőt jelentette, hogy íme, ideje megírni a Bartók-regényt.
A történet három szálon fut. Az első a fiatal Bartók életét mutatja be a gyerekkor első, meghatározó és megrázó élményétől, az édesapa halálától az első jelentősebb sikerekig, aprólékosan, részletezően, majd innentől az emigrációig nagy ugrássokkal haladva, elnagyoltan. A második szál az idős, már az Egyesült Államokban élő Bartókra fókuszál, az ő történetét meséli el New Yorkba érkezésétől a haláláig. A harmadik pedig az Életrajzoló története, utolsó harminc éve, szabadon elmesélve, időben és térben nagy bakugrásokkal haladva, kitérve Szegedre, Budapestre, nőkre, barátokra, zenére, munkára, újságírásra, alkoholra, az Életrajzoló egész életére, illetve arra, ahogyan ebben az életben Bartók és zenéje gyökeret ver. A regénynek ez a harmada tipikus Temesi-munka, le sem lehetne tagadni. Mindhárom egység élesen elkülönül egymástól, más problémákat boncolgat bennük a szerző, más időben peregnek az események, más a nyelv, más a hangulat, más a tét is, mindhárom egységet lapszéli jel (kör, háromszög, négyzet) is mutatja, vagyis nem összekeverve, ahogyan a kötetben szerepelnek, hanem akár sorban, egymás után is lehetne olvasni őket. A 110 fejezetből egyébként 85 szól a fiatal vagy idős zeneszerzőről és 25 az Életrajzolóról.
A regény valódi kihívása, mint minden valóban élő vagy valaha élt személy életéről írott szépirodalmi fikció esetén a történeti hűség, hitelesség, illetve az írói szabadság között megnyíló erőtér, feszültség kezelése, egyensúlyban tartása. Azt gondolom, hogy ez Temesinek kimagaslóan sikerült, és nem csak azért, mert a regény egyharmadát kitöltő Életrajzoló története viccesen festene egy Bartók Béla monográfiában vagy akár egy tényregényben is, hanem a Bartókról szóló részekben is. A szerző tetemes mennyiségű háttéranyagot, forrást, visszaemlékezéseket, dokumentumokat, leveleket használ fel, vagyis adva van egy váz, egy keret, melyen belül kell maradni, de amin belül szinte bármit ki lehet találni. Komoly kihívás a közismerten zárkózott, mogorva, szófukar Bartók szerepeltetése különböző helyzetekben, szituációkban, vagy akár a zeneszerző beszéltetése is. A kép, ami megjelenik, mindenképpen hihető, persze lehet, hogy nem pont ilyen volt a legendás zeneszerző és zongoraművész, de akár ilyen is lehetett volna. Temesi ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy ez az ő személyes Bartókja, akinek nem tetszik, írjon másikat, és akkor majd el lehet dönteni, hogy melyik a jobb.
A könyv pozitívuma, hogy nem ikonszerűen ábrázolja Bartókot, hanem szinte hús-vér valójában, emberként. Belelátunk személyes útkeresésébe, gyötrődéseibe, kétségeibe, Istenkeresésébe és tagadásába, szerelmeibe; gondolataiba zenéről, hagyományról, magyarságról, modernségről, politikáról, világnézetről. Az, hogy ez nem is igazából Bartók, hanem csak az, ahogyan Bartókot Temesi elképzeli, a legkevésbé sem zavaró, hiszen ettől szépirodalom a szépirodalom. Nagy regényírói merészség kellett valószínűleg ahhoz is, hogy a részben fiktív Bartók-történet mellé, mintegy arra reagálva, reflektálva betegye kicsit kontúrozott, kiszínezett saját történetét is, és a kettő között valamilyen formában párhuzamot vonjon. Mi a közös Bartókban és Életrajzolóban? Lehetne a regény kérdése ez is.
Nyelvezetére, különösen az Életrajzolóról szóló fejezetekben jellemző Temesi Ferenc saját, megszokott és ösztönössé tett nyelvhasználata. Megjelennek a beszélő nevek, a néha ötletes és módfelett szórakoztató, néha pedig idegesítően túlhajtott, betegesen burjánzó szójátékok, a kegyetlen és néha indokolatlan szarkazmus, és persze az igen erős kultúr- és társadalomkritikai attitűd és nyílt politikai állásfoglalás. A Bartókról szóló részekben szép számmal fordulnak elő vendégszövegek, van hogy jelölve, van hogy jelöletlenül. Erre egy példa 487. és 488. oldalon található párbeszéd, amelyben Geyer Stefi és Bartók Béla beszélgetnek a Zene húros hangszerekre, ütőkre és celesztára bemutatója után. Valószínűleg az írói alapállás változása, illetve a szövegtestben a vendégszövegek, idézetek hangsúlyos megjelenése formálja, igazítja Temesi Ferenc saját hangját, megszokott nyelvezetét, ami pedig a végén kijön, ha nem is túlontúl karakteres, de mindenképpen olvasmányos, igényesen megformált szöveg.
Azok, akik tipikus életrajzi regényt vártak, Temesi Bartókjától talán csalódottan teszik le a könyvet, akik viszont mint Temesi új könyvét vették kezükbe, valószínűleg plusz élménnyel gazdagodva csukják majd be. A másik fontos mozzanat, hogy mindenki, aki szereti Bartókot (bár kétségtelen, hogy Bartókot sem lehet befektetés nélkül szeretni), kedvet kap ahhoz, hogy elolvassa ezt a könyvet. Azok viszont, akik elolvassák ezt a könyvet, kedvet kapnak ahhoz, hogy Bartókot hallgassanak, és ha elkezdik hallgatni, akkor bizonyosan meg is szeretik…
Temesi Ferenc: Bartók
Alexandra Kiadó, 2012.
(x) A kötet megvásárolható 21% kedvezménnyel az Új Könyvek webáruházban!