Nemcsak az embereknek, hanem a tárgyaknak is van története, jóllehet összefüggésben állnak az emberi sorsokkal, sorsfordulókkal, tragédiákkal: így lehetne összefoglalni röviden a New York-i írónő harmadik regényének tanulságát. Krauss egyébként nem ismeretlen kis hazánkban, hisz két előző regénye a Betéved egy ember a szobába és A szerelem története is megjelent már magyar fordításban.
Maga a történet négy, egymástól időben és térben is rendkívüli módon elszeparált szálon fut, sokáig azzal a kétséggel, hogy találkoznak-e egyáltalán: aztán persze kiderül, hogy igen, hiszen mindben felbukkan végül egy olyan szereplő, amely valamelyik másik szálon is szerepelt már. És ott van a megkerülhetetlen mementó: a roppant kísérteties, tizenkilenc fiókos íróasztal is, amely mindig uralja környezetét, amelyhez aktuális tulajdonosai szinte tébolyodottan ragaszkodnak, amely azonban szinte betegesen taszítja a tulajdonossal egy fedél alatt élő embereket.
A cselekmény szálai három fő és két mellékes helyszínen történnek. A fő helyszínek New York, London és Jeruzsálem, az érintőlegesek pedig Pinochet Chiléje és a vészkorszakbeli Budapest. Természetesen mind a helyszínek, mind a karakterek valamilyen szinten kapcsolódnak a szerzőhöz, Nicole Krausshoz. Az írónő 1976-ban született New Yorkban brit anyától és amerikai apától. Anyai nagyszülei Németországból és Ukrajnából Londonba emigrált zsidók voltak, míg apai nagyszülei Fehéroroszországból és Magyarországból kerültek Izraelbe, ott ismerkedtek össze és onnan emigráltak végül az Egyesült Államokba. Vagyis Krauss múltjában rögtön benne van a három fő helyszín. De vannak ezen túlmutató hasonlóságok is, amelyek nyilvánvalóan a szerző saját életében gyökereznek: a történet két szálának is írónő a főszereplője: a New York-inak fiatal- és középkorába tekinthetünk bele, a londoninak közép- és időskorába. Az egyik fejezet elbeszélője pedig egy amerikai diáklány, aki az oxfordi egyetem doktorandusz hallgatója, itt van ismét egy kapcsolódási pont: Krauss maga is a Stanford elvégzése után Oxfordban folytatta tanulmányait, innen tehát zavarba ejtő helyismerete. A jó író ismérve, hogy ha nem is saját történetét írja meg regényben (a legtöbb esetben ez nem is lenne annyira regényes), de mindenképpen építkezik saját tapasztalataiból, előéletéből, vagyis szinte kiszakad a mű a szerzőből (tulajdonképpen kipattan a fejéből, mint Zeuszéból Pallasz Athéné), de aztán folyton távolodik tőle és megkezdi saját, teremtőjétől független létezését.
Nagyon nehéz lenne röviden összefoglalni, hogy voltaképpen miről is szól ez a könyv. Benne van a történelemnek, hangsúlyosabban a zsidóság történetének az a rettenetes szakadása, amit a holokauszt okozott. A történet egyik központi alakja a holokausztot túlélő régiségkereskedő, akinek hivatása is arra a (talán beteges) rögeszmére épül, hogy helyre akarja állítani Jeruzsálemben apja dolgozószobáját, mégpedig pontosan úgy, ahogy ’44-ben Budapesten még a kataklizma előtt utoljára festett. A példa kéznél van: Freud londoni dolgozószobája, amely a bécsi eredetinek pontos mása volt már Freud életében is, és amely nem is változott semmit a legendás pszichiáter 1939-ben bekövetkezett halála óta. Érdekesek az effajta gesztusok, hiszen azon keresztül, hogy nem veszünk tudomást arról, hogy a szoba lakója innen örökre távozott, ide visszatérni nem fog, tulajdonképpen az elmúlásra, a megfosztottságra, a totális negációra hívjuk fel brutálisan a figyelmet. Erre utal a könyv címét adó „nagy palota” is, ami a Királyok könyvének fordulata, és a jeruzsálemi Templomra vonatkozik, amelynek emlékezete sokáig a zsidó lélek kovásza volt: ami minden egyes zsidó emlék összeillesztése révén állhat újra elő, és amely formájában tökéletesebb lesz, mint az eredeti volt egykoron.
Tehát Weisz, a régiségkereskedő motivációja ebből a szempontból tökéletesen érthető: nyomoz, keres, kutat, megpróbálja fellelni apja bútorait, meg is talál mindent, kivéve az ominózus íróasztalt, amelynek úgy tűnik, örökre nyoma veszett. Ennek az íróasztalnak a történetébe, egymást követő tulajdonosainak életébe kapunk betekintést. Hallunk egy New York-i írónő karrierjéről, magánéletének teljes csődjéről, házasságának válságáról, arról a speciális viszonyról, amely őt az asztalhoz fűzte, az ötven fölötti gyermektelenség kínjairól, valamint arról a rettenetes felismerésről, hogy elpazarolta az életét, végig tévúton járt és nem lesz belőle igazán nagy író immáron soha. De van itt egy hosszú és sötét monológ, amelyet egy apa címez kisebbik fiához annak távollétében, utalva arra is, hogy ennek elmondására már nem lesz alkalom. Aztán olvashatunk egy idős irodalomtörténet professzor bizarr házasságáról, és a feleségéhez fűződő különös viszonyról, és arról, hogy ezt a viszonyt miképpen kell, ha egyáltalán lehet utólag felülvizsgálni.
A regény különböző szálai hatalmas ugrásokkal szövődnek, több ezer kilométert és több évtizedet szelve át pillanatok alatt. Igencsak résen kell lennie az olvasónak, nehogy elkeveredjen a történet bugyraiban, mert a sztori nem mindig könnyen követhető, és bár a szöveg élvezetes, olvasása helyenként kimondottan nehézkes: tele van éles kanyarokkal, látszólag jelentéktelen történet-elemekre vonatkozó terjedelmes kitérőkkel, hosszas visszaemlékezésekkel utólagos felülnézetből, mintegy komplex látással, aminek következtében maga a cselekmény kimondottan lassan csörgedezik. De az első ötven oldal után, miután fölvettük Krauss tempóját és nem akarunk folyton elrohanni mellette, sajátságos irodalmi élményben részesülhetünk általa.
Érdekes, különleges olvasmány Nicole Krauss új regénye, amely nyilvánvalóan sosem lesz bestseller, minden irodalombarát figyelmére azonban méltán számíthat. Legnagyobb erénye, hogy a rettenetesen bonyolult szerkezet dacára végig fenn tudja tartani érdeklődésünket, de ennek ellenére is világos, hogy nem lehet befektetés nélkül szeretni. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a modern irodalomból is kilógó exkluzív csemegéket.
Nicole Krauss: Nagy palota
Magvető Könyvkiadó, 2012.