Elsőre mintha az írónő nagy kedvence, P. G. Wodehouse egyik regényébe csöppentünk volna, ami összekeveredett egy történelmi témájú, romantikus lányregénnyel, egy Robert Downey Jr-féle Sherlock Holmes-filmmel és sok természetfelettivel. Steampunk, viktoriánus romantikus science fiction angol humorral – ha az ember elkezdi élvezni a poénokat, észreveszi a parodikus elemeket és megkedveli a szereplőket, nagyon is élvezheti ezt a cseppet sem hétköznapi regényt.
Miss Alexia Tarabotti nem éppen a legbájosabb tulajdonságokat örökölte az apjától: félig olasz, telt idomú, csípős nyelvű, ráadásul mindenbe beleüti azt a nem is kicsi orrát. Ráadásul az érintésével halandóvá tudja tenni a természetfeletti lényeket, mint például a vámpírok, farkasemberek, szellemek. A történetbeli világban szerencsére az emberek békességben élnek együtt a természetfeletti lényekkel, Miss Tarabottit azonban egy báli éjszakán mégis megtámadja egy vámpír, ő pedig véletlenül megöli őt… A szereplők jól kidolgozottak, Miss Tarabotti igazi kékharisnya, Lord Maccon, az üggyel megbízott nyomozó pedig igazi alfahím, így nem meglepő, hogy a találkozásaik cseppet sem unalmasak, pláne hogy mindkettőnek eléggé felvágták a nyelvét. Lobbanékony természetükkel egyszerre mennek egymás agyára és közben vonzzák egymást, marakodásukkal és szarkasztikus humorukkal megszerettetik magukat az olvasóval. A mellékszereplők pedig színesítik a képet, nyársat nyelt komornyik, racionális béta, piperkőc vámpír, őrült tudósok, csak hogy teljes legyen a paletta.
A társadalom a könyvben jól van felépítve, érdekesek az elképzelt technológiai találmányok és a hozzá szőtt történelmi magyarázatok, sőt, még arra is választ kaphatunk, hogyan sikerült Angliának birodalommá kinőnie magát – természetesen a természetfelettiek segítségével.
A könyv fordítása is jól sikerült, a benne szereplő, már rég nem használatos szavak (kravátli, paraplé, pozőr) és a nyelvezet együtt egyenesen szenzációs. A borítót viszont sajnos nem találták el: az előlap szép, azonban a hátlap rikító rózsaszínje kiakasztó, tömegközlekedési eszközökön csak a bátrabbaknak ajánlott. A fülszöveg sem igazán fedi a lényeget, viszont a könyv végén újdonságként Extrák is szerepelnek, ami egészen jó ötletnek tűnik, reméljük, több könyvben is találkozhatunk ilyennel. Egy rövid ismertető van benne az írónőről, aki maga is színes egyéniség, van egy vele készült kis interjú, és a Soulless második részéből, a Changeless-ből is elolvasható egy részlet.
A könyv dicshimnuszokat ugyan nem érdemel, de egyedi és szórakoztató, könnyed, vidám mese, és mint ahogy a borítón is írják: „Szörnyen mulatságos”.
Gail Carriger: Soulless – Lélektelen
Könyvmolyképző Kiadó, 2012.
1 comment for “Gail Carriger: Soulless – Lélektelen”