Benedict Wells meglehetősen fiatal író, 1984-ben született. Érettségi után eldöntötte, hogy író akar lenni, aztán 2008-ban megjelent első regénye, a Beck utolsó nyara, és zajos sikert aratott. Ez tagadhatatlanul szép teljesítmény, de a könyvet elolvasva azért még nem avatnám a kortárs írók csodagyerekévé vagy zsenijévé őt.
Az első fejezet, az „Intro” kifejezetten erős, beránt, leesik az ember álla: rövid mondatokkal operáló, egyszerű, de szellemes próza. Elidegenedett, jellegzetes XX. század végi alakokat mutat be sokat ígérő, izgalmas helyzetben, szóval kitűnően betölti az intro-szerepet, felkelti az ember érdeklődését. De aztán, ahogy átlapozunk az eléggé erőltetett módon Tracklistnek elnevezett tartalomjegyzéken és belekezdünk a történet elejébe, hideg zuhany ér minket. És innentől hullámzó a színvonal – hol visszatér a bevezető szárazon is sziporkázó stílusa, hol meg úgy tűnik, mintha a szerző feladná az egyéni stílusának értékeit valami olyasmiért, amit manapság pózőrködésnek nevezünk.
Egy-egy lapon borzasztó töménységben önti ránk a popkultúrát, az utalásokat, odaillő idézeteket. Pedig Salingerrel, Bob Dylannel, Nick Hornbyval meg sznob slágerekkel takarózni, ha nem is illetlen, de legalábbis reménytelenül amatőr szintű húzás, a Facebookon is letiltja az ember azt, aki ilyenekkel nyomul. Ilyenkor nagyon érzi az olvasó, hogy ezt egy szárnyait próbálgató kezdő fiatalember írta, és hogy ez egy első regény.
Ugyanakkor, amikor meg elfelejtkezik egy-egy pillanatra a 90′-es évek kulturális kontextusának hangsúlyozásáról és a saját nyelvén, saját figuráiról, saját sztorit mesél, Benedict Wells kifejezetten jól ír. A főszereplő Robert Beck kiégett középiskolai tanár, egy szőke diákjairól és meghiúsult zenészkarrierjéről ábrándozó, önző és nem igazán rokonszenves figura. Ahogy azonban kénytelen kimozdulni megszokott tespedtségéből (egy szerelem, egy zseniálisan tehetséges tanítvány és egy drogos barát összeomlása miatt), egyre többet tudunk meg róla, egyre jobban megértjük nem túl kellemes jellemének mozgatórugóit, és egyre erősebben szurkolunk neki.
Vannak tehát jól eltalált karakterek, van jellemrajz, korrajz, kiégettség és ennek ellenére meglepő izgalom, és mindeközben igazi kortárs irodalmat élvezhetünk. Ami viszont túlzás, az a zenei vonal erőltetése. Bizonyos szintig érthető: a 90′-es évek vége a másolt CD-k, a gombamód szaporodó alternatív zenei irányzatok időszaka volt, a zenének a fiatalok és az idősebbek életében is központi szerepe volt. Bár öncélú egy kicsit, de ezzel indokolható a rengeteg idézet is, a tracklistre hajazó tartalomjegyzék és a megszámlálhatatlan zenei utalás. Még az is, hogy egy kiöregedett zenész és egy ifjú gitárzseni kapcsolata áll a központban. De ez így együtt már túl sok, arról nem is beszélve, hogy amikor Wells lerántja a leplet a zeneipar kulisszatitkairól, az szintén kicsit hamiskásra sikerül. Valóban igazán ért ehhez az író?
Amúgy a hangulatkeltő elemeket leszámítva teljesen hitelesnek tűnik, komolyan vehető, végig az az ember érzése, hogy akár igaz történet is lehet. Kivéve, amikor lemezszerződésekről, dallamokkal és dalszövegekkel üzletelésről van szó, ezek túlzottan leegyszerűsített, sablonos modulokból állnak inkább. Ez persze nem lenne nagy baj, csakhogy túlságosan ezekre van kihegyezve a regény.
Egyenetlen tehát a színvonal, ennek ellenére érdekes, egyedi olvasmány a Beck utolsó nyara. Az pedig egyértelmű, hogy az olvasó kíváncsi lesz Benedict Wellstől másra is – már csak azért is, hogy el tudja dönteni, át tudott-e lépni első regénye hibáin, és hogy egy, a siker által felfújt lufiról van-e szó, vagy érdemes-e mostantól mindent megszerezni, amin rajta van a neve.
Benedict Wells: Beck utolsó nyara
Geopen Kiadó, 2012.