Gyűjteményes interjúkötet, az alcíme szerint huszonöt beszélgetés ugyanarról. A téma világnézeten, írásokon, elvi megfontolásokon keresztül az író maga, ahogyan a világban van, azt formálja, befogadja és reflektál rá; ilyen értelemben tehát valóban ugyanarról szól végig. Huszonöt interjú a Krasznahorkai-életmű különböző pontjairól, az 1990 és 2011 között eltelt több mint két évtizedből.
A beszélgetések az időben nem egyenletesen oszlanak el, 1990 és ’95 közé mindössze három, 1996 és 2000 közé csak kettő; a 2001 és 2006 közötti időszakba már hét, míg 2007 és 2011 közé már egyenesen tizenhárom interjú datálható, de ezek közül is 2010-ben és 2011-ben készült összesen tíz. Vagyis a legutóbbi időszakra helyezi a könyv a hangsúlyt, s nem csak azért, mert a Krasznahorkai interjúkötetek sorában nem ez az első (sőt szerepelnek ebben olyan szövegek is, melyek már korábban más gyűjteményben megjelentek), és még csak azért sem, hogy az olvasmány frissességét, korszerűségét így őrizze meg (hiszen a szerző mondandói egyfajta időtlenségben léteznek). Hanem ez a kötet egyfajta magaslati pontból való visszatekintésként olvasható, az egész életműre nyíló panorámával. A sorrendbe szerkesztés szempontjaihoz sok fogódzó nem adatik, de mindenképpen kizárható az időrendiség, vagy valamely tematikai rendezőelv. Ezekre a lejegyzett beszélgetésekre akár építőkövekként is tekinthetünk, melyekből már az olvasó feladata hajlékot építeni, feltéve persze, ha kellően érzékenyen pendülnek meg benne a lelki húrok.
A borító kialakítása megfelelően adja vissza a könyv hangulatának sötét tónusát. Szürke, ködös utat látunk rajta két oldalán piszkos hóval, kicsit messzebb pedig egy, lassan a ködbe vesző távolodó emberalakkal. A kép megmutatja számunkra a Krasznahorkai egész életművéből áradó melankóliát és a világ állásával, jövőjével szembeni pesszimizmusát. A melankóliát a szerző úgy definiálja, mint fájdalmat, amit afölött érez az ember, hogy a tökélyt nem tudja elérni, sőt az talán nem is létezik. Ennek az életérzésnek a kifejeződése ez a borító csakúgy, mint általában az író egész munkássága. Saját életművet úgy jellemzi, mint egy szobát, amelyben sűrű, nehéz félhomály van, és van benne egy fiók, abban pedig egy töltött revolver. Ő már évtizedek óta ül ebben a szobában. És ha kimegy egy félórára és elvakítja a nap, akkor is tudja, hogy ott az a szoba, benne a félhomály és hogy neki lassan vissza kell mennie. Innen íródnak ezek a szövegek.
Persze az „ugyanaz”, melyről ezek a beszélgetések szólnak, azért sokoldalú, több téma merül fel egymással is folyton újabb és újabb kombinációkba rendeződve. Ezek azok a kérdések, melyek mélyebben, egzisztenciális értelemben foglalkoztatják az írót. Az egyik a melankólia, mint egyfajta sajátságos viszonyulás a világhoz. Aztán a tradíció mibenléte, hagyományozódása, töredezettsége, az egyén viszonyulása a tradícióhoz és persze a kapcsolat megszakadása esetén a gyökértelenség. Krasznahorkai a Távol-Kelet erős vonzása alatt áll, saját bevallása szerint a kínai írás, a kínai kalligráfiai tradíció volt az, amely figyelmét a távol-keleti kultúrák felé terelte. Több interjú is érinti Kínát, melyben a szerző az egyetlen, mind a mai napig fennmaradt ókori birodalmat látja, ahol a tradíció talán a legkevésbé töredezett (szemben például a folyamatos törésekkel és újrakezdésekkel tarkított európai történelemmel) és Japánt, ahol ez a fajta hagyomány a legépebb formában fennmaradt. Többször előkerül a buddhizmus, a konfucianizmus, a keleti filozófia és természetesen a nyugati filozófiai hagyomány is. Az író több beszélgetésben is sajnálkozik Kelet-Európa és persze Magyarország szellemi, kulturális állapota felett és az itt uralkodó rendetlenség okán. Sokat kesereg hontalanságán, és mint állandó menekülőt határozza meg önmagát, aki folyamatosan felméri, hogy éppen aktuális lakóhelye nem az ő otthona, nem az ő városa, ő itt csak idegen és ilyenkor máris menekül tovább Gyuláról Budapestre, Pilisszentlászlóra, Berlinbe, New Yorkba, Kiotóba, bárhová.
Több könyve is szóba kerül a beszélgetések közben, így világítva meg a háttereket, egyes jeleneteket, mélyítve és szélesítve ezáltal a lehetséges értelmezések spektrumát. Egyébként Krasznahorkai nem könnyű riportalany még akkor sem, ha a téma éppen ő maga. Nem mindig válaszol, ha kérdezik, és ha éppen válaszol, akkor sem feltétlenül arról beszél, amire a kérdés irányult. Néha egyetlen szóval intéz el féloldalas kérdéseket, máskor szinte szándékosan nem érti, vagy félreérti a neki nem tetsző, vagy saját megítélése szerint kevésbé pontos vagy lényeges kérdéseket. A kötetből két beszélgetés – a két utolsó – kilóg, a Galambos rombolás, melyben Dr. Galambos Imre sinológussal beszélget chaten, illetve e-mailben Kínáról (itt nem csak őt kérdezik, hanem ő is kérdez), illetve a Lesz, ami lesz, melyben ő kérdezi Ion Grigorescut.
Nem könnyű olvasmány a Nem kérdez, nem válaszol, a stílusa is nehéz, helyenként karcos, mégis paradox módon kedvet csinálhat más Krasznahorkai művek olvasásához. Azoknak ajánlom, akik szeretik Krasznahorkai László egész eddigi munkásságát, akik kedvelik Tarr Béla filmjeit, és akik még nem ismerik az írót, de szeretnék megismerni. Nem ajánlom viszont azoknak, akik az olvasásban csak az önfeledt szórakozás egy formáját látják.
Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol
Magvető Kiadó, 2012.