Julie Orringer: Láthatatlan híd

Ismét egy, a már ismert tematikára felhúzott nagyregény: harmincas évek vége, II. világháború, gyilkos indulatok, őrült antiszemitizmus, gyülekező sötét fellegek Németország irányából, majd a háború extatikus képei, munkaszolgálat, fokozódó rettenet, holokauszt, és persze a mindent elsöprő szerelem. Címszavakban ezt kínálja Julie Orringer amerikai írónő első regénye.

A történet két eltérő társadalmi háttérből érkező, de végzetében végérvényesen összefonódott magyarországi zsidó családról szól. A Lévi család a Debrecen közeli Konyár községből származik, a családfőnek, akit a faluban csak Szerencsés Béla néven ismernek, fűrészüzeme van, amiből a családnak csak tisztes szegénységre futja. Nem így a Haász család, akik Budapest belvárosiak, egy Andrássy úti villában élnek, Bentleyvel járnak és a családfenntartó bankigazgató. A karakterek túl sok eredetiséggel nem szolgálnak, Andráson és Klárán kívül eléggé sematikusak. Ez a sablonosság András párizsi barátai esetében csúcsosodik ki, akik mintha papírból lennének kivágva és a terepasztalra felhelyezve; semmi mélységük nincsen, mondhatni kétdimenziósak: Rosen harcos cionista, Ben Yakov csajozó party-arc, Polaner pedig érzékeny homoszexuális. Vannak a regénynek olyan szereplői is, akik csupán azért vetnek némi árnyékot, mert a 650 oldalas könyv több pontján is előkerülnek és így végigkísérik a történetet. Ilyen Haász József, aki kezdetben csak inni szeret, dugni, meg festeni, de Ukrajnában a munkaszolgálaton végül csak kitanulja az emberséget, szembenéz eltékozolt életével, s végül bajtárs válik belőle. Kérdés persze, hogy ez-e az emberi jellemfejlődés csimborasszója…

Orringer nem bonyolítja túl a regény szerkezetét, a Láthatatlan híd végig egy szálon fut, mindig ott vagyunk, ahol András, a többiekről csak úgy kapunk hírt, ha vele találkoznak, neki levelet írnak és így tovább. Borzasztó aránytalanságok vannak a könyvben, ezek közül a legszembeszökőbb, hogy a történet elejének (talán bevezetőjének) is tekinthető párizsi szín teszi ki a terjedelem több, mint felét, ami azért is furcsa, mert a cselekmény közel húsz évet ölel át, amiből a párizsi diákélet mindössze két évet tesz ki, vagyis a regénynek mindössze egy tizedét. Nem akarnám lebecsülni ezeknek a párizsi fejezeteknek a jelentőségét, hiszen itt alakul ki András és Klára között a mindent elsöprő szerelem, sőt megvillan a legtöbb szereplő is, de a később kibontakozó rettenethez képest talán kissé sekély ez a bohémvilág. A párizsi rész egyébként a könyv legerősebb része, de a többihez képest túl van írva, olyan, mint egy vízfej. A további háromszáz oldal már egy merő rohanás, az embernek az az érzése támad, hogyha nem sietünk, lekéssük a regény végét.

A történetvezetést a regény egészében a fatalizmus hatja át, a véletlen mindig az utolsó pillanatban jön közbe, s így gondosan kimunkált tervek egy csapásra dőlnek dugába, viszont amikor a tragédia már-már beteljesedik, a megaláztatás tovább már nem fokozható, rendszerint történik valami, ami a szörnyűséget konszolidálja. András és Klára nizzai édene például teljesen érthetetlenül egy apró momentumon fordul át a pokolba. A másik oldalon pedig a munkaszolgálatban az állatias, kegyetlenkedő, és ebben örömét lelő hadnagyot az utolsó pillanatban teszi helyre egy éppen arra járó jóságos tábornok, Andrást ezáltal kihúzva a csávából (és ez nem csak egyszer történik meg, sőt ugyanez Polanerrel is megesik Buchenwaldban, mintha a szerzőnek más feloldás nem jutna eszébe).

Vannak olyan szereplők, akik a legváratlanabb helyzetekben, Európa különböző pontjain bukkannak fel és sorsuk így újra és újra keresztezi András sorsát. Ilyen Novák Zoltán, akivel András először az Orient expresszen találkozik Párizsba menet, majd ő ad Andrásnak munkát egy párizsi színházban, melynek ő a direktora. Aztán kiderül, hogy Klára korábban tíz éven át ennek a Nováknak volt a szeretője és Novák még most is szerelmes a nőbe, így lesz Novák és András ellenféllé. Budapestre visszatérve ennek a Nováknak a felesége dobja fel Klárát a magyar hatóságoknak, melynek kapcsán András és Novák a Budapesti Operaházban találkoznak, melynek akkor Novák szintén az igazgatója. Végül ezzel a Novákkal találkozik András a keleti frontról visszavonulóban (mindketten munkaszolgálatosok), ahol Novák végül András karjai között leheli ki a lelkét. Milyen kicsi a világ! Orringer, amikor úgy érzi, hogy a testi-lelki nyomorúságot tovább már nem képes fokozni, akkor elkezd szentimentális húrokat pengetni, hogy a szereplőkkel együtt végül minden olvasó sírjon.

Bosszantó pontatlanságok is vannak a könyvben, amit alaposabb utánanézéssel el lehetett volna kerülni. Nagyon nehezen elképzelhető például, hogy a szentendrei teherpályaudvarról északi (!) irányban kifutó szerelvény hogyan tud a keleti frontra megérkezni úgy, hogy nemcsak a Dunán egy fia vasúti híd nincsen egészen Komáromig, de Szentendre és Esztergom közt nincs is vasúti összeköttetés, sőt soha nem is volt. De lehet, hogy ez már szőrszálhasogatás…

Amúgy érzékletesen van bemutatva, milyen borzasztó lehetett zsidónak lenni a második világégés idején Európában, milyen lehetett a kilátástalanság és a reménytelenség, amit a Vészkorszak idején Magyarországon rekedt zsidók élhettek át, de talán ebben a plaszticitásban foglalható össze Orringer regényének minden erénye. Úgy tűnik, hogy a nácizmus és a holokauszt témája még mindig nem merült ki, még mindig el lehet vele adni szellemi termékeket, így ezt a regényt is. Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik kedvelik a holokauszt árnyékában szövődő szenvedélyes szerelmi történeteket, azoknak viszont nem, akiknek ez a téma már amúgy is a könyökükön jön ki.

Julie Orringer: Láthatatlan híd
Libri Kiadó, 2011