Egy alacsony, kövér, cseh öregasszony béna frizurával – legalábbis ahogy magát jellemzi. Mi viszont képzeljük hozzá, hogy a javaslatára Bill Clinton bombázni kezdi Szerbiát, hogy fakutyának nevezi a kínai elnököt, és ahogy véletlenül halálra rémiszti a kétéves unokáját azzal, hogy hazaviszi magával az igazi Jasszer Arafatot. Világpolitika, hitelesség és irónia – Madeleine Albright memoárja a legjobb, amit ebben a műfajban eddig olvastam.
„Nem akartam, hogy vége legyen.” Már a könyv legelső mondata jelzi, mennyire más Albright önéletrajza, mint Bill vagy Hillary Clintoné, esetleg Obamáé. Először is őszinte, legalábbis a könyv egyetlen pontján sem érezni a többiekére annyira jellemző finomkodást, vagy az erős bírálatok elkerülését. Másodszor nyílt, hiszen a szerző politikai pályafutása végére ért, semmi veszteni- vagy szégyellnivalója nincs. Sőt, kifejezetten büszke mindarra, amit elért. Csodálatos gyerekek és unokák, csodálatos karrier, és a könyv minden oldalán érezhető, milyen nagyszerű dolog az Amerikai Egyesült Államokat képviselni a nagyvilágban.
A könyv leginkább az 1990-es évek történelméről szól, amelyet a szerző maga is formált. Ezek a történelemórák azonban egy percig sem unalmasak. Minden nagyon világosan van megírva, a Szerbia bombázásához vezető okokat például Albright könyvéből sokkal jobban megértettem, mint annak idején az újságokból (ami annyiban természetes is, hogy Albright sokkal jobban informált volt, mint a világ legtöbb újságírója). Egy másik előny, hogy az itt tárgyalt témák sem térben, sem időben nincsenek távol tőlünk, a könyvben szereplő politikusok többségét mindannyian láttuk annak idején a híradóban, akár a szerzővel együtt, a könyv tehát nosztalgiát is ébreszt.
Albright ráadásul nagyszerűen érezteti a politikusok hatalmát és emberi oldalát egyszerre. Amikor Izrael és a palesztinok közötti tárgyalások folytak, amerikai vezetéssel, szóba kerültek a palesztin menekültek, Jeruzsálem felosztása és így tovább, az ember érzi a világpolitika súlyát – és közben Albright tényleg hazavitte magához a farmra Arafatot, akinek a látványától a kétéves unokája sikítani kezdett…
Hillary Clintonnal ellentétben Madeleine-nek azt sem kell bizonygatnia, hogy normális, hétköznapi ember maradt, ez ugyanis egy percig sem kétséges az olvasó előtt. Nagyra értékelte a lehetőséget, amit a külügyminiszteri poszttal kapott, igyekezett helyesen és aktívan használni azt. De a munkája közben élvezte a privát repülőgépet, kitűnő embereket ismert meg, továbbá tornagyakorlatokat végzett, mert kövér volt, és kalapot viselt, ha rossz volt a frizurája…
Hatszáz oldal után figyeltem fel arra, hogy a lektor elfáradt, a könyv végében feltűnően több hiba maradt, mint előzőleg. Addigra az olvasó is kissé fáradt már, ennyi világpolitika nehéz olvasmány. Aki viszont láthatóan nem fáradt el sem az írásban, sem a külügyminiszterségben, az maga a szerző, aki magas életkora ellenére a könyv végéig képes friss, érdekes és ironikus lenni – kitűnő munka volt!
Madeleine Albright: Egy bevándorló külügyminiszter emlékiratai
Geopen Kiadó, 2004.