Frank Schätzing a Rajjal robbant be – de nekem már az se nagyon tetszett. A kölni író most még nagyobb lélegzetvételű, még izgalmasabb, még tudományosabb, még komolyabb kérdéseket feszegető, még-még-még sci-fit írt.
Még hosszabb, például. Kétszer hétszáz oldal, azaz 1400 – hát, ennyit megtölteni olyan tartalommal, amit érdemes elolvasni, úgy, hogy még izgalmas is legyen, azért ez kihívás. Nem is nagyon sikerült.
Kezdődik azzal, hogy ilyen hosszú regényhez sok szál meg sok szereplő szükséges. Ezeket pedig be kell mutatni az elején úgy, hogy az olvasó ne csak meg tudjon jegyezni mindenkit, de meg is szeresse a szereplőket annyira, hogy tovább olvasson. Na, ez nem nagyon ment. Az elején többször kell nagy levegőt venni, és újra nekiállni, visszalapozgatni, legyinteni, hogy mindegy, nem világos, hogy, ez most megint kicsodának a micsodája, majd ha történik vele valami fontos, úgyis kiderül. A belerázódás sok könyvben nehézkes, semmi gond – csak hát itt ez a felvezetés is épp olyan hosszú, mint egy normális könyv.
A történet két fő szálon fut egyébként: van egy milliárdos vállalkozó, akinek a Holdon van biznisze, és más gazdag embereket hív meg a világ első holdi szállodájába, hogy villogjon előttük, elbűvölje őket, és ennek hatására ők is beszálljanak az üzletbe. Nem sejtik még, hogy a különleges VIP kéjutazás hamarosan rémálomba fordul… Ebben a szálban a katasztrófafilmek hagyományait követő izgalmakkal találkozunk, plusz persze mindig érdekes a nagyon-nagyon, de pofátlanul nagyon gazdag emberek életébe „belekukkantani”, valamint lehetőség van egy kis ismeretterjesztésre is; mit is keresnek a Holdon az emberek, hogyan jutnak oda, milyen technológiai újítások képzelhetők el ezen a területen. Ezekről majd később bővebben.
A másik szálon sokkal „hétköznapibb” hőseink vannak, akiknek összehasonlítható az életszínvonala a miénkkel, ezért könnyen a helyükbe tudjuk képzelni magunkat. Azért a főszereplő itt sem teljesen átlagos, hiszen egy Kínában élő európai internetnyomozóról van szó, aki egy véletlen folytán egy, az egész világot fenyegető összeesküvés nyomára bukkan – innentől kezdve pedig menekül, keresztül a fél világon, és közben persze az egyre újabb és újabb mozaikdarabkákból megpróbálja összeállítani a képet…
Ezen a szálon tehát az összeesküvős-nyomozós-menekülős izgalmakba merülhetünk bele, közben pedig többek között azokról a problémákról elmélkedhetünk, hogy a fejlődő technika milyen eszközöket adhat egy diktatúra vagy egyáltalán a politika kezébe.
Mivel mindez 2025-ben játszódik, olyan technológiákkal találkozhatunk a Holdon és a Földön is, amiknek a fejlesztése már tényleg folyik, és kisebb-nagyobb sikerekről már lehet olvasni az adott témával kapcsolatban pl. az Élet és Tudományban. Persze, ez azt is jelenti, hogy eredeti ötlet nem sok akad a Limitben. A gazdag emberek például attól lettek gazdagok, hogy feltaláltak (a cégük feltalált) egy jobb hatásfokú napelemet, vagy megvalósították a fúziós erőműveket. A Holdon épp a fúzióhoz szükséges üzemanyagat, a hélium 3-at bányásszák. Persze, mivel az űrhajózás drága, más módszer kell a feljutásra – ezt a már Clarke-tól is ismert „űrlifttel” oldja meg Schätzing, az ehhez szükséges „űrből lelógatott” kábelt pedig természetesen nanotechnológiával oldják meg, mi mással.
Az ilyen dolgok persze még messze vannak (szerintem jóval messzebb, mint 2025), de azért már hallottunk róluk. Ha máshonnan nem, hát más sci-fikből – Schätzing jó szokásához híven most is lopkod innen-onnan. Viszont a cselekménybe elég jól beágyazva ismeretterjeszt – nem túl vészesen gagyi módra magyarázza el ennek-annak a működését, elég színes és érdekes szöveget nyom akkor is, amikor éppen nem akcióról van szó, hanem technikáról. Igaz, azért ugyanúgy, mint a Rajnál, itt is vigyázni kell a hitelességgel, előfordul, hogy keveri a szezont a fazonnal. Például amikor összekeverte az alfa-hullámot az alfa-részecskével, akkor eléggé a fejemhez kaptam…
Szerencsére nem ragad le a technikai újdonságok részletezésénél, hanem az igazán jó sci-fikben szokásos módon azok társadalmi hatásai a fontosak. Persze itt is lehetnek csúsztatások meg hülyeségek, ehhez nem értek annyira – viszont kifejezetten érdekes volt az író jövőképén elrágódni. A nyersanyagok kifogyása, az új technológiák elterjedése szerinte például Kína nagyhatalommá emelkedésével jár – ezzel azért nehéz vitatkozni. Az is érdekes kérdés, hogy az újdonságok mennyire jó eszközök a diktatúra kiterjesztésére, az emberek ellenőrzésére, a hatalom fenntartására, puccsok támogatására és vérengzések végrehajtására. Az is reális – bár a cyberpunk regényekben csontig lerágott – forgatókönyvnek tűnik, hogy a legjövedelmezőbb kutatásokat finanszírozó milliárdosok lobbierejükkel gyakorlatilag átveszik a hatalmat az országok kormányaitól – a Limit (többek között) éppen ennek a folyamatnak a konfliktussá fokozódásáról szól. Tény, hogy ezek mind újrahasznosított gondolatok, de legalább izgalmas stílusban vannak tálalva.
Mert a nehézkes kezdés után elég jól beindul a regény; nyomozunk, izgulunk, rettegünk, csavarokat bogozunk ki (hű, de jó kis képzavar), még azt a sok szereplőt is egész jól meg tudjuk jegyezni, mielőtt válogatott egzotikus módokon elpatkolnának – szóval egész jó kis ponyvaregény kerekedik belőle. „Kis” ponyvaregény, persze, 1400 oldalas. De legalább olvastatja magát.
Schätzing továbbra sem szépirodalmi minőségű szöveget ír, de legalább a karakterek domborítása jobban megy, mint a Rajban – itt már nem a hősök szerelmi életének szájbarágásával van megoldva a jellemrajz. Persze ettől még nem lesz jó – de egy ponyvában azért már elmegy.
Mert a Limit, bár sci-finek van kikiáltva, igazzy ponyvaregény, és ha így vesszük, nem is rossz. Van benne izgalom, nők, gazdagság, katasztrófa és vér, plusz egy kis politika és tudomány is, épp csak annyi, hogy kilógjon a sorból. Egyáltalán nem mérhető a klasszikus science fiction művekhez – de az az érzésem, nem is velük akarja felvenni a versenyt. Viszont, ha egy vonatútra (sok vonatútra!), vagy egy hosszabb nyaralásra viszi az ember, egész kellemes (agy)kikapcsolódást nyújt…
2 comments for “Frank Schätzing: Limit”