Azzal akartam kezdeni, milyen ritka a magyar politikusok között, aki írásban is képes és hajlandó kifejteni az álláspontját, legalább utólag. Aztán a kezembe került egy júniusi Népszabadság, amiben a Hiányzó memoárok című cikk tökéletesen kitárgyalja ezt a témát, úgyhogy ebbe én már nem is megyek bele, tessenek ott folytatni, aztán vissza ide.
A mégis meglevő memoárok közül Horn Gyuláét próbáltam meg annak idején elolvasni, de olvashatatlan önfényezés volt csupán. Elolvastam viszont Bill Clinton memoárjait, az egy teljesen más szint, és ide sorolnám Bokros Lajostól a Verseny és szolidaritást is, mert szintén összegző, átfogó jellegű könyv, ha nem is memoár.
A fenti koordináták szerint Molnár Lajos könyve nagyon jó, jól van megírva és kitűnően van megszerkesztve. A szerző nem fényezi magát túlságosan, ugyanakkor, és ez a könyvvel a legnagyobb probléma, nem mutat rá a saját baklövéseire sem. Talán három alkalommal vallja be, hogy egyáltalán hibát követett el, két rossz kompromisszum történt és egy rossz személyzeti döntés, tíz hónap alatt ennyi hibája volt összesen. Minden mást jól csinált. A saját hibái helyett arról ír, hogy Gyurcsány sokáig támogatta őt, de a szocialistáknak általában semmi elképzelésük nem volt az egészségügyről, a reformoktól pedig összecsinálták magukat. Ez lényegében valószínűleg így is volt, de hogy ő maga semmilyen hibát nem követett el ezek ügyében, semmi mást nem csinálhatott volna jobban…
Az mondjuk látszik, hogy volt egy világos és határozott elképzelése arról, hogyan kellene megváltoztatni a magyar egészségügyet. Ennek érdekében dolgozott, és ezt képviselte, amíg lehetősége volt rá. Részletesen kifejti a tíz hónap alatt megszületett öt darab egészségügyi törvény értelmét és történetét, de főleg az értelmét, vagyis a kötet inkább Bokros érvelő, magyarázó jellegű könyvére hasonlít. Nyilván nem véletlen, hogy egy konferencián rájött, nem csak a bajuszban hasonlítanak egymáshoz…