Ez a könyv több mint ezer oldal, és iszonyúan túl van írva. A két főhősről rengeteg felesleges történetet tartalmaz, akik ráadásul annyira nem karakteresek, hogy háromszáz oldal után még nem tudtam megkülönböztetni őket. Az egyik kanadai, a másik norvég, és Németországban is kavarnak valamit, de sosem tudtam, hogy éppen melyik nézi vágyakozva a tengert, főleg, hogy mindkettő folyton ezt teszi. A mellékszereplők pedig ha lehet, még sablonosabbak, Kanadában és Norvégiában is van például csaj, akivel a megfelelő főhős kavar, plusz egy-egy elszánt környezetvédő, szétszórt tudós, soviniszta amerikai.
A Raj akkor lesz izgalmas, amikor a történet végre elindul. A történet lényege, hogy ami a szárazföldön a természettel történik, már többé-kevésbé zavarja az emberiséget, a tengerek felszíne viszont még mindig elfedi azt, ami a mélyben zajlik – éppen ezért a vizeket még mindig gondolkodás nélkül szennyezzük. Pedig a víz alatti élet legalább olyan gazdag, mint a felszíni, csak sokkal kevésbé ismerjük, és éppen ezért a szennyezés mértékéről és hatásáról sincsenek fogalmaink. A Raj alapvetően arról szól, hogy a tenger mélye ezért visszavág.
A visszavágást Schätzing tudományos szinten is megalapozza, néha már kissé unalmas is genetikai és biológiai értekezéseket olvasni a cunami izgalmas rombolása helyett. Viszont az alapgondolat és a történet lényege annyira jól ki van dolgozva, hogy már teljesen másként gondolok a tengerek mélyére.
A befejezést szerintem a könyv elolvasása nélkül is meg lehet tippelni. Az viszont durva, és szintén a túlírást mutatja, amikor a 980. oldalon az egész regény kulcspillanatában a főhős filozofálni kezd a világ megmentése helyett. Filozofálni 980 oldal után! Ahelyett, hogy megmentené a világot! Engem persze mindig minden zavar, ami csak kicsit is megszakítja a Történetet, de ez akkor is nagyon kemény volt.